Egyensúlykényszerre ítéltetve

„Magyarországon ismert partnerek alakítanak kormányt, olyan partnerek, akikkel Románia, első elnöki mandátumaim alatt a legjobb kapcsolatokat tudta kialakítani. Az Antall-kormánnyal nehezebb volt szót érteni. Az Orbán-kormány is radikálisabb hangot ütött meg, igaz, összességében sikerült bizonyos, meglehetősen kedvező haladást elérni” – folytatta Iliescu. Pozitívan értékelte a Horn-kormánynak az alapszerződés kérdésében elfoglalt „rugalmas, pragmatikus” álláspontját is. A kedvezménytörvényről úgy vélte, hogy az kezdetben feszültségeket keltett, a helyzetet azonban sikerült megnyugtatóan rendezni. Az Orbán–Nastase-egyezmény, amelyet a magyarországi sajtó egy része paktumként emleget, Iliescu szerint nem szorul módosításra.

A romániai magyarok többsége ezzel az értékeléssel első pillantásra aligha értene egyet. Mi ugyanis jól emlékszünk még arra, hogy az alapszerződés minden pozitívuma ellenére is olyan kitételeket tartalmazott, amelyek a kisebbségi jogokat a lehetségesnél korlátozottabb formában rögzítették. A szerződést az RMDSZ is komoly fenntartásokkal fogadta. Sértődötten állapítottuk meg, hogy a fejünk fölött megkötött szerződés nem a magyar kisebbségek, hanem a két állam érdekeit tekintette elsődlegesnek. S ez valóban így is volt. Ma azonban már az alapszerződés ellenzői is nyugodtan bevallhatják, hogy tévedtek. A dokumentum aláírása tényleg meghatározó jelentőségű fejleménynek bizonyult. Igaz, nem abban, amit vártunk tőle. Az alapszerződés a romániai magyarság jogállásán, a többségi társadalom mentalitásán, a román–magyar kapcsolatok tényleges minőségén jottányit sem változtatott. Ezzel szemben megnyitotta az utat a két ország euroatlanti integrációja előtt. S ma már az is mindenki számára világos lehet, hogy ezt az esélyt egyszerűen nem lett volna szabad a kisebbségi kérdés azonnali megoldásának kikényszerítésétől függővé tenni. Lélekölő és bizonytalan esélyekkel kecsegtető diplomáciai küzdelemben és többéves késéssel talán sikerülhetett volna kedvezőbb kompromisszumokat kicsikarni. Ma azonban már világosan láthatjuk, hogy a Magyarország által kikényszerített kompromisszumok, bár érzelmi szempontból felemelő „győzelemnek” minősülhettek volna, éppen a román közvéleményt „lesújtó” vereségérzet miatt, inkább akadályozhatták, semmint segítették volna a belső kibontakozást.

Magyarország önmagában soha nem érhette volna el azt, amit az integrációs folyamatba való be-lépés a maga kényszereivel egy csapásra elérhetett. Az integrációs kritériumok teljesítésének kényszere a romániai magyarság számára – amilyen „váratlanul”, éppoly látványosan – megnyitotta a magyarországi politikától független, ezért a gyanakvás akkori légkörében jóval hatékonyabb érdekérvényesítés lehetőségeit. Ezt a helyzetet azonban nem lettünk volna képesek jól kihasználni, ha a román és a magyar politikai és kulturális elit közt nem épülnek ki már korábban – többé-kevésbé intézményesített – személyes kapcsolatok. S ez a fejlemény már minden kétséget kizáróan a Fidesz kezdeményezéseihez fűződik. A Bálványosi Nyári Szabadegyetem rendezvényein az elitek legfontosabb személyiségei találkoztak rendszeresen, mindenféle viselkedési és érdek-képviseleti görcstől szabadon. Az RMDSZ számos kockázatot is rejtő kormányzati szerepvállalását csupán e két tényező együttes hatása tette lehetővé. Ily módon azonban az akkori magyar kormányzat és az akkori magyar ellenzék tagjai egymást segítve juttatták kedvező pozícióba a romániai magyarság érdek-képviseleti szervezetét. A szocialista-liberális kormányzat azzal, hogy – Magyarország alapvető érdekeit követve – segített Romániát késedelem nélkül integrációs versenyhelyzetbe hozni, az ellenzék azzal, hogy a Fidesz által szervezett nyári szabadegyetemeken a román politikai és értelmiségi elit legfontosabb képviselőit megismertette a magyar szempontokkal, a legújabb európai álláspontokkal, s racionális, az érzelmeken és elfogultságokon felülemelkedő diskurzus keretében bizonyította: a legkényesebb kérdések is józanul, komolyabb presztízsveszteség nélkül tárgyalhatók meg.

Az RMDSZ – számos vonatkozásban terméketlennek tűnő – kormányzati részvétele nélkül a nacionalistákkal való – meglepetésre mind termékenyebbé váló – együttműködés sem lett volna lehetséges.

Magyarország NATO-tagságával és az Európai Unióba való felvétel napirendre kerülésével a helyzet radikálisan megváltozott. Az államok közti együttműködés kényszere a szuverenitás merev védelmezésének mind nagyobb mérvű feladását is magával hozta. Az európai uniós tagsággal a többszörös alárendeltség, a régiók politikai függőségének megoszlása is szervesen együtt jár. Az, hogy az államon belüli régiók egyszerre saját központi kormányzatuknak és az unió parlamentjének is alárendelődjenek, formálisan nem sokban különbözik attól, hogy a kisebbségi közösségek bizonyos kérdésekben egyszerre az állami kormányzatnak és saját regionális központjuknak is alárendelődhessenek. Még akkor sem, ha a múlt nacionalista reflexei ez utóbbit (nézőponttól függően) még mindig démonizálhatják, illetve szakralizálhatják. Kis János Beszélő-beli írásában (Kisebbségi kérdés az új világrendben, 2002. április) meggyőzően bizonyítja, hogy az ilyesszerű kettős kötődés valóban lehetséges. Egy alapvető feltétellel, hogy a kapcsolat az érintett államok előzetes megegyezésén, tehát kétoldalú megállapodásokon alapuljon. A kedvezménytörvény Kis János szerint egyaránt tartalmaz előremutató és retrográd elemeket. Retrográd elem, hogy a kedvezménytörvényben a másik fél nem jelenik meg. Ez azonban nézetem szerint csak akkor volna baj, ha a magyar politikai élet az alapszerződések politikájáról lemondana. Erről azonban szó sincs. A kettőt nézetem szerint is együttesen kell érvényesíteni. Kis Jánosnak azt a megállapítását, hogy az általa státustörvénynek nevezett dokumentum szimbolikusan semmivé tenné a kisebbségi polgároknak az utódállamokhoz való tartozását, elhamarkodott és megalapozatlan feltevésnek vélem. Itt közelről sem a „vagy-vagy”, inkább az „is-is” logikája működik, amely nem a „vagy-vagy” egy korábbi alternatíváját, hanem a „sem-sem” állapotát hivatott felváltani.

Azt a vádat, hogy az Orbán-kormány a kedvezménytörvény dolgában egyoldalúan járt volna el, ismét túlzónak érzem. A kormányzat bizonyíthatóan és mindvégig nyitott volt a tárgyalásokra, a vitás kérdések konszenzusos rendezésére. De mert a kedvezmények döntően a magyar állam területére érvényesek, az ezekre vonatkozó előzetes egyeztetésre valóban nem volt ok. A többi kérdésre vonatkozóan pedig eleve az volt az álláspont, hogy azoknak részleteit szakértői egyeztetéseken fogják tisztázni. Valóban jobb lett volna, ha ezt előzetesen teszik – egészen pontosan tehetik – meg. Félő azonban, hogy az ilyesszerű „egyeztetések” folyamatában a kedvezménytörvény is az alapszerződés sorsára jutott volna, a nemzetközi közvélemény által mára már elismert kisebbségi jogok jelentős részét sem lehetett volna keresztülvinni. Az alaptörvény esetében ez a megkötéskor is bocsánatos bűn volt (utólag még inkább annak bizonyult), a kedvezménytörvényt azonban anélkül tehette volna értelmetlenné, hogy egyebet állíthatott volna a helyébe. Igaza van a Babes-Bolyai Egyetem tanárának, Salat Leventének (aki nemrég – román és magyar nyelven – egészen kitűnő könyvet tett közzé a liberális etnopolitika kortárs irányzatairól, főként Will Kymlicka életművéről és a körülötte zajló vitákról is). „Az utókor minden bizonnyal a törvény kezdeményezőinek maradandó érdemeként fogja számon tartani azt a körülményt, hogy – Trianon óta először – úgy sikerült a kulturális értelemben vett magyar nemzet egységének kérdését az európai politika napirendjére tűzniük, hogy az nem vonta maga után az anyaország megbélyegzését és elszigetelését a nemzetközi államközösségen belül.”

A szlovákiai helyzettől eltekintve a Medgyessy-kormány olyan kisebbségpolitikai kapcsolatrendszert vesz át az Orbán-kormánytól, amely minden korábbinál kedvezőbb. ĺgy aztán a kisebbségi kérdéskört az új kormányzat is jóval könnyebben kezelheti majd, mint négy esztendővel ezelőtt tehette volna. Úgy tűnik tehát, hogy a jobb- és a baloldali kormányzatok politikája (az ádáz csatazaj dacára) az elmúlt négy esztendőben sem kizárta, hanem kiegészítette egymást. S ez feltehetőleg a jövőben sem lehet majd másként. A romániai magyarságnak azonban nem csupán a magyar bal- és jobboldal együttes támogatása a létérdeke, de saját bal- és jobboldalának megőrzése is. A Fidesz tényleg tévedett, amikor az RMDSZ radikális ellenzékét (a személyi és intézményi kapcsolatok szintjén egyaránt) kiemelten támogatta. De akkor is tévedett volna, ha pusztán az RMDSZ-en belül többséget alkotó irányzat mellett kötelezi el magát. Ez talán még nagyobb meggondolatlanság lett volna. Az RMDSZ-en belüli ellenzék ugyanis nehéz helyzetben van, a román–magyar együttmű-ködés sikeressége amúgy is kihúzta alóla a szőnyeget. A román kormányzat egyoldalúan az úgynevezett mérsékelteket ismeri el legitim irányzatnak. Ha a magyar kormányzat is ezt teszi, az ellenzék – a romániai magyar demokrácia meglehetősen kezdetleges körülményei közt – gyakorlatilag eltűnik. Márpedig ha egy politikai irányzat ellenzék s implicite ellenőrzés nélkül marad, abból semmi jó nem kerekedhet ki. A Medgyessy-kormány is súlyos hibát követne el, ha – ideológiai vonzalmainak engedve – pusztán a többségi irányzatot támogatná. S ez persze a Fidesz-többségű ellenzékre is érvényes. A romániai magyarságnak kívül és belül egyaránt mindkét irányzatra, a bal- és a jobboldalra is elengedhetetlen szüksége van. Csak e kettő együtt jelenthet számára egészséges politikai környezetet.A szerző bukaresti egyetemi tanár