Egy kis Armageddon

Meltzer szerint nem jó, ha a központi bankok „minden áron” mentik a bajba kerülőket, pl. az eladósodott országokat, vagy az eurózóna stabilitását.

Előrebocsátom, nem vagyok közgazdász, de vak sem. Mert hogyan is indult a 2008-as válság? A jegybankok (a híres amerikai Fed nemkülönben) meglehetősen alacsonyan tartották a kamatszinteket, gondolván, a fogyasztás így növekvő pályán maradhat, emellett az Egyesült Államokban boldog-boldogtalannak folyósítottak jelzáloghitelt. Az alacsony kamatszintek viszont eladósodásra késztették az államokat és a polgárokat, továbbá parttalan hitelezésre a kereskedelmi bankszférát. Az államok és a lakosok is lassan, de biztosan eladósodtak, s elég volt némi kamatemelés, hogy képtelenek legyenek hosszú távú kötelezettségeiknek eleget tenni, ráadásul ún. lufik fúvódtak fel a gazdaságban, döntően az ingatlanpiacon. Az az ország, amely az alacsony kamatszintek miatt üptre vette fel a hiteleket, egy napon azzal szembesült, hogy hoppá, magasabb lett a kamat, nehezebb törleszteni, sőt, volt amelyik nem is tudott – lásd Görögországot. És a lakosság? Egy kis kamatszint-emelés elég volt ahhoz, hogy hosszú távú hiteleik megfizethetetlenné váljanak, a bank a betáblázott ingatlanra rátette a kezét, ami viszont az ingatlanok árának zuhanásához vezetett – az utóbbira mondják, hogy kipukkad a lufi. Ad abszurdum: Amerika és Európa is tele van olyan adóssal, akinek az ingatlana a hitel maradékát sem fedezi.

Eltelt öt év – az uniós államok a gondok jelentős részét úgy oldották meg, hogy eurósáncokat emeltek, banki konszolidációkat hajtottak végre – magyarán: a közszféra a válságban elvárható takarékos hozzáállás helyett, abban reménykedve, hogy a fogyasztás növelésével beindítja a gazdaságot, még jobban szórta a pénzt, a jegybankok még jobban leszorították az alapkamatokat. S míg közgazdászok sora arról beszél, hogy már kifelé megyünk a válságból, a válság előtti jelek hatványozottan mutatkoznak.

Nincs ugyanis hihető magyarázat arra, miként hagyja el az eurósáncot Portugália, amikor az állam adóssága a 2010-es másfélszerese! Vagy: Portugáliát, Írországot, Görögországot, Ciprust és Spanyolországot 70–80-os GDP arányos államadósságnál „menteni kényszerültünk”, most viszont 130 százalékos adósságállomány mellett a mentőcsomagokat mosolyogva elhagyják (leszámítva a görögöket) és a piacon adósodnak el, 3 százalékos kamattal, tíz évre. Te jó ég, mi lesz itt egy százalékpontos kamatemelésnél? Márpedig ha rekordmértékűen alacsonyak a kamatok, esetenként a jegybanki kamat nulla, akkor már csak fölfelé mehetnek, s fognak is. A trendet a lakossági hitelezésre fordítva: ma rekord alacsony kamatokkal jóformán vadásznak a jelzáloghitelt felvevőkre. Persze, van fix kamatos idő, de az a futamidő legkésőbb harmadánál véget ér. És aztán? Mi van, ha a fixációs idő után rohamosan emelkedik a pénz ára? Arról nem is beszélve, hogy a 2008 előtti ingatlanboom során megvásárolt (és jelzálogolt) ingatlanok ára, Pozsonyt kivéve, jelentősen csökkent, s ha valaki esetleg ki akar sétálni az adósságcsapdából és eladni amúgy sem lukratív (mert jelzáloggal terhelt) ingatlanát, rájön arra, hogy a 22-es csapdája nem csak egy regénycím.

A kamatok alacsonyak, az eladósodottság magas. Mint 2008-ban, csak a számok mások. Rosszabbak. Ezek után miért higgyem el, hogy a válságnak vége, s miért ne higgyem azt, hogy ami ezután jön, ahhoz képest 2008 csak egy gimnáziumi esszé volt a válságról?