Kevésbé fontosak a külhoni magyarok

A rendszerváltás után 20 évig egyértelmű volt a  konszenzus, hogy Magyarország – a  régióbeli országokhoz hasonlóan – az euroatlanti integrációra törekszik, ez szavatolja a régiós biztonságot, és támogatja a szomszédos országok uniós tagságát. Ezt tette a horvátok, a románok későbbi belépésekor. Nem kis részben éppen azért, mert a  másik nemzeti konszenzus abban állt, hogy a határon túli magyarságot segíti, ha az unión belül tudunk találkozni.

Ezt kérik a kárpátaljai magyarok is, hogy Budapest ne ellenezze, ne akadályozza az amúgy is hosszú évek előtt álló ukrán uniós tagsági tárgyalási folyamatot. Nagy kérés ez?

Úgy tűnik, igen. Itt a  konzervatív magyar kormány határon túli politikája lekerült a prioritások közül, a nemzetpolitikát felülírja hirtelen az oroszpártiság, ukránellenesség és mindaz a retorika, amely ezekből fakad. Hirtelen mégsem olyan fontos az a már nem egészen 100 ezer magyar, akik még Kárpátalján élnek, és stabilitásban, unióban reménykednek.

Ez volt érezhető Fico és Orbán hétfői pozsonyi találkozóján is. A baloldali Fico és a jobbradikál Orbán egyetértettek abban a konspirációs elméletben, hogy Grúziában és Szerbiában „színes forradalom”, egyfajta Majdan készülődik. Ezzel szemben az igazság az, hogy a szerb diákok mellé a Vučić-zavazótábor egy jó része is beállt már, mert annyira elegük van a korrupcióból és a gazdasági kilátástalanságból, hasonlóan a grúz helyzethez.

Amiről nem beszélt a két kormányfő: a szlovákiai magyar kisebbség helyzetéről, tehát a magyar nemzetpolitikai prioritásról; illetve Bős–Nagymarosról. A pozsonyi magyarverés kapcsán sehol se vagyunk már a Malina Hedvig ügyében egykor tanúsított magyar állásponttól. A kisebbségi támogatási struktúrák leépítése sem került szóba.

Úgy tűnik, a magyar kormányzat szépen lassan elsorvasztotta a nemzetpolitikai célokat, azokat a gazdaságiakra és ideológiaiakra cserélte, és sem a kárpátaljai magyarságért, sem a felvidéki magyarságért nem kíván úgy kiállni, ahogy azt egykor meghirdette.