Egy kémény és árnyéka

Két sötét felhősáv között kék égi zóna, fehér csík halad benne, repülőgép húzza maga után, mely talán Budapesten szállt föl, és most nyugat felé tartván mintha utol akarná érni a napot. A nap ugyan innen lentről nem látható, a kék mezőt határoló még sötétebb felhők fölött araszol valahol, de a repülőgép figyelemmel követheti, ugyanis abban a magasságban nincsenek konkrét határok, sorompók, falak, csak a légi folyosó, az viszont szemmel nem érzékelhető. Napnál világosabb, repülőgépünk soha még csak közelébe sem juthat a sugárzó égitestnek, képzeletben mégis jó felemelkedni néha a földszintről, és szabadjára engedni a gondolatot, lazítson, játszadozzék kedvére. Persze, ez a kalandozás olykor szomorú irányba fordulhat, vagyis nem mindig felhőtlen, most sem az. A képen, mely elém tárul a balkonról, garázs- és háztetők, fölöttük egy szakaszon az erdő fáinak egymásba fonódó kopár csúcsai, jobbra lakótömb, balra a kazánház, kéményéből már nem száll füst, amióta gázzal fűtenek, de továbbra is itt magasodik fehéren; munkások, akik jártak a tetején, biztosan messzire elláttak napfényes időben. Éppen ez a kémény az, mely, valahányszor rápillantok, négyszögletes alakjával nyomban lerántja a gondolatot a földre – oda a szabadság, a játék –, majd repíti New York-ba, és a homlokod mögött már meg is jelennek a tavaly szeptember 11-i képsorok, miközben óhatatlanul újfent felmerül benned, mi volna, ha itt, ennek a toronynak, ahol talán denevérek sem laknak, ne adj’ isten! bármilyen indokból nekivezetnének akár egy permetező vagy sportrepülőgépet. A Világkereskedelmi Központ összeomlása óta nem szükségel különösebb képzelőerőt a válasz, mely egyébiránt megtalálható az amerikai filmipar véres termékeiben – pillanatok alatt előttem a kép. Ha javasolnám, bontsák le a kéményt, ne ébresszen rossz emlékeket, és hát ily módon is csökkentve a mai kamikazék esélyét, akkor ebből logikusan következne, bontsák le a világ összes toronyházát, felhőkarcolóját, négyszög alakú kéményét. Ez gondolatnak eleve badarság, a józan ész nem hátrálhat meg. Még ha tehetetlennek bizonyul is sokszor. Még ha előfordul is, hogy minden politikai szándék nélkül becsapódik valahova egy repülőgép, mint minap Miamiben az a kis egymotoros az amerikai jegybank épületébe. Mindazonáltal van egy olyan érzésem, szeptember 11-e óta sem Manhattanben, sem máshol a világon nincs felhőkarcoló, magasabb épület, melyben az ott dolgozóknak, lakóknak ne jutnának eszükbe naponta azok a berepülések. Mi lenne, ha...? És ez már félelem. Mely alighanem a felvonóban kezdődik vagy még korábban. És ha félelem, akkor oda egy újabb szelet a szabadságból.

Ami a földszinten történik, azt már megszoktuk.