Egy kalap alatt

Amikor szilveszter éjszakáján az óra nagymutatója a tizenkettes számnál befogta a kismutatót, az ország megállt és felállt egy pillanatra, több millió pezsgőspohárral a kezében, majd egymás szemébe nézve, mosolyogva, könnyezve, reménnyel teli szívvel koccintott az új esztendőre, legyen boldog, mondta, és elkezdődött a tűzijáték, színes csillagok robbantak az égen, üstökösök húztak el süvöltve a házak fölött, folytatódott a dáridó. Ahogy az lenni szokott. Aztán harmadnapra, amikor a televízió is levetette izzadságszagú, vörösborral leöntött ruháját, széttáncolt cipőjét, s a napisajtóval, rádióval együtt megszokott köntösében tért vissza a hétköznapokba, kijózanodott az ország, nem a korhelylevestől, hanem a rossz és még rosszabb hírek láttán, hallatán, melyek, sajnos, nem bizonyultak kacsának. Ezt mindjárt igazolták is a következő várva nem várt napok. Áremelésekkel, drágább alapélelmiszerekkel fogadott az új esztendő, az amúgy is megalázott munkanélküliek seregének még alaposabb megalázásával, százéves vasúti mellékvonalak megszüntetésével, a szociális támogatások lefaragásával, mely ha így folytatódik, a mozgássérültek még azt is megérhetik, hogy kirúgják alóluk a tolószéket, Isten fiaként szólnak majd rájuk, kelj fel és járj, fene a lusta fajtádat. Egyébiránt a morajlás, zúgolódás hangjai hallatszanak mindenfelől, a kistermelők háza táján is, egy régi kabarépoént parafrazálva, soha például ilyen alacsony áron még nem szálltak a sertések – tengerbe velük? A kormány mindazonáltal sikeresnek tartja első száz napját, olyan gyorsan elszaladt, hogy észre sem vette, mondta derűsen. Szempont kérdése, mi igen, észrevettük, meg is éreztük a legtöbben, akik valamiféle ösztönök nyomán mindig bízva bízunk, aztán egyszer csak rádöbbenünk, megint megvezettek, megint lenyúlnak bennünket. Történik most mindez takarékossági megfontolásokból, és a nagy nehezen, ide-oda kapkodva megkezdett reformok jegyében, piacgazdaságinak kikiáltott körülmények között. Ahol nincs helyük az érzelmeknek, szociális érzékenységnek, csak a kormány hatódhat meg önmagától, amikor tükörbe néz, s úgy tesz, mintha ott száz nap után nem látna mást, mint kalapján a két bokrétát, az egyik az euroatlanti és az uniós csatlakozás lehetősége, a másik a nagyszombati zöldmezős francia autógyári beruházás. Tizenkét év bolyongásai és tolvajlásai után már ez is valami. De én ettől még nem ájulok el – főként, hogy motoszkál bennem a kisördög, némely urak számláját nem velem fizettetik-e meg mostan –, miként a szebb jövő verbális szinten megjelenő képétől sem vagyok oda, melyet időről időre olyan mesterien tud elénk rajzolni a kormány, mint a 13 438 koronás átlagfizetést. Hiszem azt a képet, ha látom. Legfeljebb abban a régi hitemben erősít meg, hogy újabb átmeneti időszakot élünk, miközben nagy a gyanúm, nekünk már csak ilyen időszakokból áll össze az életünk. Pedig az ország elsősorban mi vagyunk, emberek milliói, ma még valóságos, holnap talán már virtuális határokon belül – de addig el kell jutnunk. A jelekből ítélve, lehet, hogy csúszva-mászva, hamuban sült pogácsával a tarisznyában, vízzel a kulacsban.