Egy illúzióval kevesebb

Sarkigazságnak tekintettük, hogy Dzurinda első miniszterelnöksége időszakában azért volt oly tétova az ország fejlődése, mert nem azonos politikai vércsoportba tartozó pártok alkották a koalíciót. A jobbat óhajtók reménye három hónap alatt szertefoszlott. Az SDKÚ elnökének első és második országlása közötti különbség már most megfogalmazható; a pártszövetség egysége ezúttal már az első száz nap alatt odalett. A kormányzási összhang szempontjából ma roszszabb a helyzet, mint 1998 és 2002 között bármikor. Úgy három esztendeje biztosra ment a kormányfő, amikor nem vette komolyan mondjuk az SDĽ kilépéssel való fenyegetőzését; tisztában volt vele, hogy a baloldali közéletiek zöme modernkori szegénylegény, közismertebb néven megélhetési politikus. Másik koalíciós partnerének, az MKP-nak a fenyegetőzéseit azért vehette Dzurinda félvállról, mert a magyarok mindenkori szerepvállalásánál – mi tagadás – inflálódott az ellenzékbe vonulással való fenyegetőzés.

Más a helyzet most, amikor Pavol Rusko került konfliktusba a miniszterelnökkel, pontosabban a belügyminiszterrel. Rövidesen megtapasztalhatjuk, mire gondoltak annak idején azok a politikai elemzők, akik az ANO alapozásakor arra figyelmeztettek, Szlovákia számára milyen veszélyt jelent a politika „berlusconiasodása”.

A szlovákiai politika élvonalában kevesen mondhatják el magukról, amit Rusko elmondhat: nem megélhetési politikusként vagyok jelen a közéletben. Sőt, még überelhet is. Elmondhatná, még arra is van lehetősége, hogy szükség esetén pártjának krémjét is úgy dotálja, hogy a hozzá közel állók anyagi megfontolásból ne ódzkodjanak a koalícióból való esetleges kilépéstől. Mečiar és Rusko között az a különbség, hogy az előbbinek az utóbbitól eltérően a hatalomvesztés vagy a hatalomból való kivonulás után nincs módja anyagiakkal elbájolnia holdudvarát. A Mečiar által kreált tulajdonosok már kapitalistaként viselkednek, és szívesen elfelejtik, kinek köszönhetik szerencséjüket. Rusko tévébirodalma viszont konszolidált vagyon, jogállamban itt aligha kérdőjelezhető meg a magántulajdon szentségének érvényesülése. Dzurinda és a koalíció többi pártelnöke 21. századi Kánaánként helyezte kilátásba azt az állapotot, amelyre az lett volna jellemző, hogy baloldalmentes, tehát egyszínű lesz a végrehajtó hatalmat alkotó szövetség. Egy homogén koalíció kétségkívül céltudatosabban képes kormányozni. Ráadásul a politikai stabilitás ellen hat, ha egy jobboldali többségű koalíciós kormányban bekövetkezik, aminek az első Dzurinda-kormányban törvényszerűen be kellett következnie: a baloldal teljesen elhasználódott, mert nem domborodott ki baloldalisága. Szegényebbek lettünk egy illúzióval. Azt gondoltuk, majd a minden ízében jobboldali kormány! Omlatag ez a garnitúra. Rozogább, mint amikor még Pavol Koncoš is miniszter volt.

Vajon hány illúzióval leszünk még szegényebbek 2006-ig?