Danilo Kiš meg az ügynökök

Könyvei magyarul is olvashatók, de népszerűek csehül, szlovákul, németül és legkivált franciául. És nem csupán kuriózum, hogy nagy valószínűséggel állítható: olyan magas rangú „ügynököt” állítottak rá, amilyenre a lázadó irodalmak és a titkosszolgálatok roppant mozgalmas múlt századi históriájában nem akadt példa.

1976-ban Leonyid Brezsnyev vezetésével szovjet párt- és kormánydelegáció látogatott Belgrádba. Mindjárt az első napon – a tárgyalások hangnemét meghatározandó – Brezsnyev erélyes felszólítást intézett Joszip Broz Titóhoz, hogy ideje lenne beszüntetni Jugoszláviában a szovjetellenesnek minősített irodalmi alkotások kiadását. Brezsnyev nem részletezte, hogy mely könyvekre gondolt, de a távozáskor, mintegy véletlenül, az asztalon „felejtette” Danilo Kiš akkoriban megjelent, Borisz Davidovics emlékműve című, hét lazán összefüggő elbeszélésből álló könyvét. Brezsnyev természetesen Kiš könyvét éppúgy nem olvasta, mint Alekszandr Szolzsenyicinnek A Gulag szigetcsoport című alkotását, de mindkét művet – tanácsadói intelmeit követve – a szovjet ideológia elleni legsúlyosabb támadásnak minősítette. Szolzsenyicint saját hatáskörében kitoloncoltathatta saját hazájából, Kišsel azonban személyesen nem tudott leszámolni. A mintegy véletlenül a belgrádi tárgyalóteremben felejtett könyv ezért igazában Titónak szóló feljelentés volt. És Brezsnyev tudta: Titónak éppen nagyon nagy szüksége van a szovjetek pénzügyi segítségére, tehát zsarolni akart. Tito válasza olyan volt, mint egész Moszkvával kapcsolatos politikája. Visszautasította Brezsnyevnek az igényét, hogy beavatkozzon a jugoszláviai szellemi életbe, ugyanakkor zöld utat jelzett azoknak a jugoszláv dogmatikusoknak, akik túlságosan liberálisnak találták a Tito–Kardelj-féle kulturális politikát. Ezek aztán – az akkori jugoszláv pártvezetés statisztálása mellett – példátlan hadjáratot folytattak Danilo Kiš ellen. Mivel a mű a sztálini terrorról, az áldozatokról és a hóhérokról szólt, és Sztálint Belgrádban nyíltan mégsem lehetett megvédeni, tehát a szocialista eszmények elárulásával, aztán plágiummal, cionizmussal vádolták az írót. Bíróságra citálták, korlátozták közlési lehetőségeit, legvégül pedig szinte kényszerítették, hogy költözzön Franciaországba. Érthető tehát, hogy Kišt érdekelték a környezetében feltételezhető besúgók, államvédelmi ügynökök. És azt se feledjük, hogy állandóan üldözöttnek érezte magát. S volt is oka erre.

Gyerekkorától keserű sorsban volt osztályrésze. Magyar-zsidó apa, Kiss-Kohn Ede és crnagorác-pravoszláv anya, Milica Dragićević gyermekeként született Szabadkán. Ötéves, amikor Horthy hadserege bevonult a Délvidékre, gyerekfővel éli át az újvidéki „hideg napokat” (erről szól Fövenyóra című kisregénye), édesapját Auschwitzban ölték meg, ő maga 1947-ben települhetett át Magyarországról Jugoszláviába. Nyugtalan szelleme lázadt a szabadság bármilyen korlátozása ellen. Ezért sokan és sokszor akarták korlátozni szabadságát még a viszonylag liberális szellemű titoista Jugoszláviában is. Pontosan nem lehet tudni, hogy mikor keletkezett az a hagyatékában talált jegyzet, amely mostanában jelent meg Radics Viktória Budapesten kiadott remek Kiš-monográfiájában. Kiš ebben besúgók, elegánsabban: az államvédelmi ügynökök természetrajzát akarja megrajzolni. Szerinte az irodalmi életben tevékenykedő ügynököknek három csoportja létezik. Az első csoportba azok tartoznak, akiket szabályos belügyi kiképzésben részesítettek, szolgálataikért pénzt kapnak és „felváltva gépelik a szonettet meg a jelentést a belügynek”. A második csoportba az „önkéntesek” soroltattak. Ők nem írnak jelentéseket, vagy csak ritkán, inkább fecsegnek befolyásos vezetőknek.

Ők – jegyzi meg Kiš – „már az iskolában is árulkodtak”. A harmadik kategóriába tartozók közül „sokan vannak az úgynevezett disszidensek között”, és ők talán nem is tudják, hogy amikor beszélnek, valóságos besúgóknak adnak információkat. „Ugyanolyan veszélyesek” – mondja ki az ítéletet Kiš, mint az önkéntes és a fizetett besúgók. És ezután következik egy hihetetlenül ironikus, Kiš egész stílusára jellemző mondat: „Mindannyiukat segíteni kell, hiszen valahogy fel kell nevelniük a gyerekeiket.” Danilo Kiš jó baráti viszonyt tartott fenn a fél magyar irodalommal, többek között Esterházy Péterrel is. Természetesen a Javított kiadás tartalmáról, Esterházy édesapjának fájdalmas históriájáról még halvány sejtése sem lehetett. Pokorni Zoltánról pedig végleg nem hallott soha életében. Egyáltalán a rendszerváltás előtt halt meg, tehát a jövőt nem sejthette. Viszont ismerte azt a rendszert és ismerte az embereket. A rendszer teremtményeit. Egyébként Danilo Kiš ekként összegezte rövidre szabott életének szomorú tapasztalatait: „A Moszkvával való konfliktus idején a jugoszlávnak alkalma volt megtudni, mi a fanatizmus. A zsidó Magyarországon, a háború idején megtanulta, mi az a fajgyűlölet és a származás eredendő bűne. A balkáni mindennapos kapcsolatokban tesz szert a kis népek bajlódásáról és a nagyok közömbösségéről. S végül azt hiszem, hogy a nyugati volt bennem az, aki lehetővé tette, hogy rájöjjek, milyen mértékben van híján a Nyugat azoknak a személyes tapasztalatoknak, melyek a gonosz természetének megismeréséhez szükségesek. És mily mértékben van szüksége a Nyugatnak mítoszokra.” A besúgók, az UDB-ügynökök (az UDB a jugoszláv titkosrendőrség volt) ezért eredtek a nyomába. És ezért jelentette fel Leonyid Brezsnyev.