Csurglizunk

Mostanság, a dalidózó farsang és a szikár nagyböjt mezsgyéjén egyre szórakoztatóbb az a bohózat, amely közélet címén ebben az országban folyik. Műfajilag precizálva nevezhetjük operettnek is, a zsáner közel áll hozzánk, úgyszólván a miénk, akik a Terhelyen született és in memoriam őrnaggyá előléptetett Kárpátok betyárjának kései csodálóiként éljük meg a gyertyaszentelő Boldogasszonytól a húshagyó kedden és a kenetes hamvazószerdán át a zabálócsütörtökig pergő napokat. A mindennapok gazdag kínálatából különösen tetszik nekem, hogy az ország miniszterelnöke betyáros könnyedséggel túllépett az ominózus Lisszaboni Szerződés sürgősségének acsarnok bizonygatásán, és félvállról, derűsen odavetette: neki tökmindegy, lehet arról szavazni akár szilveszterkor is. Közben pedig, gyorsított menetben, a készülő sajtótörvény révén fölállítja a gondolatrendőrséget – elvégre az is megér egy zenekari tusst! De nem szeretném elaprózni az utóbbi idők élményeit, rámozdulok a közelmúlt legkönnyfakasztóbb operettkettősére, az alagon billentett bonviván és a táncos-komikus röpke légyottjára, amelynek akkora sikere volt, hogy módosítani kell a Szent Pál és az oláhok kölcsönös viszonyáról elhíresült mondást, mely mostantól úgy szól: otthagyta, mint František Kašický az államfőt. Elvégre az utóbbi marad az elnöki palotában, míg a hólapátolási stikliről és az előléptetési abszurdról elhíresült néhai hadügyér felfelé buktattatik: megyen ő Brüsszelbe, egyenesen NATO-nagykövetnek; megszólításban imígyen rövidesen néki is kijár az excellencia... De ez csak a második felvonás fináléja – az operettekben ott történik a drámai szakítás –, még hátravan a harmadik, a bonyodalmak fokozódásának meg a kompromittálódásoknak szövevénye. Mert lassacskán egy ország foglalkozik például azzal, vajon fog-e népszavazni az istenadta nép a Lisszaboni Szerződésről, elvégre szellemi auraként s jövőképként ez határozza meg a következő évtizedeket, Szlovákia, Európa, sőt akár az egész északi félteke sorsát (mondta a táncos-komikus). Ki-ki gondolja hát meg, ez nem semmi; ez még annál is perspektivikusabb, mint hogy a képviselőknek – népképviseleti tisztük dupla javakkal járó gazdasági előnyei mellett – sikerül-e kiharcolniuk mentelmi joguk csorbíthatatlan érinthetetlenségét. És még nem említettem a bohózat egyéb elemeit: a Duray–Slota bírósági legényest, amelynek táncmestere a szólásszabadság demokratikus jogának beintő városkerületi bírónő; vagy eleddig elhallgattam a Mečiar-keringőt, amelybe bele kell szédülnie az egész mögötte sasszézó tánckarnak, hiszen csak a járatlan operettnézők gondolhatják, hogy Ő, privatizélési emlékeinek örvényében, egyedül valcerezik. És mert kavarog az egész színpad, mindez el sem képzelhető a statisztéria bevonása nélkül, akik viszont, viszketegségből, abszurd produkciókra is képesek. Mert példának okáért ahhoz bizony külön stílusérzék kell, hogy a révkomáromi múzeum magyar igazgatójának kinevezhetőségét pusztán a megye szlovák képviselői szavazzák meg, a magyar képviselők (MKP!) heveny tartózkodása mellett! Ha nem ez a tökéletes operettfinálé, akkor nem tudom, mi lehetne még ennél is jobb. Egy mentséget azért tudok arra, miért kell operettországban élnünk: a színháznak ugyanis a valóságot kell tükröznie.

Azt viszont nem a zabálócsütörtöki gyomorrontás mondatja velem, hogy közben tovább sűrűsödik a józanész ritkulása. Meg hát demokrácia is van, nincs itt semmiféle adok-kapok. A gyalogpolgár például csak ad.