Csip – bárki bőre alatt?

Nyugati lapokban arról is olvashattunk, hogy a terroristagyanús arab származású idegenek bőre alá pedig – akik csupán átmenetileg tartózkodnának az USA-ban –, csipet ültetnek be, amely lehetővé teszi, hogy tartózkodási helyüket a nap minden órájában pontosan rögzíthessék. De mert a faji diszkrimináció csúnya, és az sem zárható ki, hogy az arabok céljaival (előbb-utóbb) nem arab származásúak, azaz fehérek, feketék, sárgák vagy rézbőrűek is szolidárisak lehetnek, a jövőben az is megtörténhet, hogy az egész emberiséget bűnügyi nyilvántartásba veszik. Lehetőleg személyi kóddal ellátva, hogy a titkosszolgálat pontosan tudhassa: ki, mikor, éppen hol és mit csinál. S történhet mindez az Úr immár 2003. esztendejében, a nagyszerű Szabadság-szobor közvetlen árnyékában. S még több is jön talán. Úgy látszik, hogy az esztendő egy Irak elleni háborúval veszi kezdetét. Annak ellenére is, hogy a tömegpusztító fegyverek létét az amerikai hírszerzésnek mindmáig nem sikerült bizonyítania. A háborút nem helyesli a nyugati szövetségesek egy része sem. Ennek ellenére meglesz, mert meg kell lennie. Nem véletlen hát, hogy a politikailag elkötelezett értelmiséget ismét a háború nyugtalanítja. Az egyik nyugati internetes lap nekem is föltette a kérdést, hogyan vélekednék a háborúról? Mint akit halálos lövés ér, végigpergett előttem a teljes életem. Rögtön tudtam: tőlem érdeklődni a háborúról annyi, mint az őrültnél érdeklődni az orvos elmebeli állapota felől.

Zsenge gyerekkorom ugyanis 12-13 éves koromig azzal a gyönyörű álommal telt el, hogy géppisztollyal a kezemben hősi halált halok a kommunizmusért. Hála Istennek (akivel akkortájt szintén hadiállapotban voltam), senki nem mert megtámadni bennünket. (Engem!) Mert ha megtette volna, én bizony örömmámorban lövetem szét a koponyám valamely hóvirágos harcmezőn a nagyszerű ügyért. Nem tehettem, ezzel szemben 15-16 éves korom táján mindinkább gyanítani kezdtem, hogy ama nagy ügy arra sem méltó, hogy leszarjam. Két évtizeddel később aztán (és következésként) a családomat is kivittem Sepsiszentgyörgy főterére, hogy úgynevezett kék útlevéllel a zsebünkben (Magyarországra távoztunk volna), ha kell, meghaljunk a szülőföld szabadságáért. A fiaim sem estek messze a fájuktól, határozott parancsomra sem voltak hajlandók lemondani a részvételről. A feleségem (a nők – a kedves olvasó is tudhatja – mindig őrültekbe lesznek igazán szerelmesek) természetesen velem és a két fiával tartott (utóbbiak sem voltak már egészen gyerekek).

Hogy aztán a forradalomról is kiderüljön, hogy alig volt tisztességesebb a kommunizmusnál. A 90-es évek elején úgy is tűnt, hogy most már végképpen kigyógyultam minden háborúból, mindinkább (a másik őrülttel) Brechttel értettem egyet, hogy ugyanis jaj annak az országnak, amelynek hősökre van szüksége. Néhány év múlva mégis azon kaptam magam, hogy az emberi jogok, a diszkriminációellenesség, a szabadság nevében helyeslem Jugoszlávia bombázását. Mit mondhattam volna ezek után? Azt, hogy: 1. a háborúkat Trója óta vagy nevetséges, vagy hazug ürügyekkel robbantják ki, hogy aztán egyáltalán nem nevetséges és (akkor már) nem (is) hazug disznóságok „nevében” fejezzék be; 2. a háború elkerülhetetlen, hiszen az őrültség, az agresszió, az embertelenség ellen csak háborúval lehet védekezni. Azt hiszem, mind a két állítás cáfolhatatlan. Azt kellene csak – megbízható ismérvek alapján – eldönteni, ki itt az őrült, az agresszív, az embertelen? Mert a válasz nézőpont kérdése. Az őrült is pontosan tudja, hogy az orvos időnként egészen őrült módjára viselkedik. Az öngyilkos merénylő az áldozatot tartja agresszornak. S a kommunizmus is a humánum nevében eszeli ki a gulagokat. Minden hasonlat sántít, de valahogy úgy tűnik, hogy az őrületmetafora nagyon is díszlépésben sántított. Lehet, hogy mégsem lennék egészen őrült? Akkor meg mihez kezdjünk az életünkkel? Háborúban telt el, és mindinkább rettegek tőle, hogy a hátra levő éveink is háborúban fognak eltelni, hiszen a dolgok (és a génjeink) rettentő lassan változnak, ha változnak egyáltalán. Persze az is lehet, csak azért lehetek ilyen keserű, mert egy hosszú életen át mégiscsak elkerült a háború. Gyerekkorom álmai nem teljesedtek. Személy szerint nem lőttem még szitává, nem bombáztam le, nem robbantottam fel senkit. Csak a filmvásznon és a képernyőn láttam szétloccsant koponyát, kifolyt beleket, életemből nem csak a halálhörgés maradt ki, de még a hullabűzt is csak egy Parti Nagy Lajos-darab bemutatójáról ismerem. Lehet, hogy a valóságban mindez tényleg mámorító, csak én puhultam el. A gondolat igen, azaz, ami tettvágyamat közben Hamlettel szólva sápadtra betegíté. Talán nem kellene annyit gondolkodni. Legalábbis addig, amíg agyunkban azokat a bizonyos csipeket elhelyezik.

A szerző bukaresti egyetemi tanár