Csendesség

Az egyedüllét csendességével kelni fel reggelente. Dér húzott hamvas csíkokat a kertre. Néhány kócos őszike dacol még kései virágaival, himbálódznak a gyenge napsütésben. Szépek. Valami élő még ebben a süvítő egyedüllétben. Feltápászkodni, odamenni az öreg cserépkályhához, egy tenyérnyi meleget kérni tőle, aztán jön a szokott mozdulatsor. Hamut ki, gyújtóst be, gyufasercenés, pár pillanatig nézni a lobogó lángot, mintha volna értelme még mindennek. Aztán mosdás, hideg vízben, ugyanúgy, mint hetvenöt éven át mindennap. Ajtónyikorgás, spájz, alsó polc, szilvórium, egy kupica, szelet kenyér, kétujjnyi szalonna, egy kis korcs zöldpaprika, még a kert utolsó terméséből. Olcsó fekete tea egy jó bögrével, meg hozzá a rádió, csak olyan háttérzajnak. Hogy meg ne bolonduljon az ember a nagy csendességtől. ĺgy megy ez, immár három éve. A délelőtti buszhoz fel kéne öltözni. De sem az ing, sem a városjáró nadrág nem olyan, mint korábban volt. Pedig mosni, vasalni megtanult már. De valahogy mégse. Elő az aprót, meg aztán kell még papírvirágra is. Számoljunk csak. Apó, anyó, a bátyó, szegény sógor, hej bizony ő is tíz éve oda van már, aztán néne, keresztanya, meg... Meg ő. Aki három éve még vele együtt számolgatta ilyentájt, mennyi virágot is kéne venni. Hogy is van? Most páros számút kell tenni, hát be kell szorozni nyolccal, az bizony, ha csak mindenkire négyet akar venni, akkor is harminckettő. Éppen annyi, mint amennyi éves volt, amikor nősült. Hát vesz annyit, nem azért hogy meg ne szólják, hanem mert így van ez rendszerben nála, mióta magának kell gondolnia ezzel is. Végigtipeg a városon, alig ismer rá néhány utcára, ritkán jár be. Nincs miért, ami kell haza, az a falusi boltban mind kapható. Ruha már nem kell, ha még száz évig élne se nyúzná el, ami van, igaz, tán egy jó metszőolló, azt lehetne nézni egyet, de drága, inkább majd kölcsönkéri a szomszédtól. Elmegy a nap a városbeli járkálással. Meleg ebéd már nem lesz, már meleg vacsorához sincs kedve. Elfelejtette lezárni az öreg cserépkályhát, mire hazaért, ellobbant benne minden tűz. Hűvös a ház és csendes. Rádióhoz nincs kedve, olvasni már szemüveggel se nagyon tud, marad hát a csendességben való üldögélés. Szétrakja a virágokat a padlón. Kire milyet tegyen, azon morfondírozik. Holnap fenyőágat kéne vágni, drótot keresni a kamrában, valahogy összerakni a csokrokat. A polcra téved a tekintete. A porosodó fényképalbumra. Lassú mozdulattal üti fel, a korai alkony vörös fényeiben olyan szokatlanul élettel teli, pirulók az arcok a fényképeken. Az öreg, ahogy feltett lábbal szunyókál a méhesben, mama a kútnál, sógor meg a Lajcsi barát, amikor a patakhidat építették, keresztanya a templom újraszentelésekor, a tanító úr, aki elveszett a háborúban, meg az asszony. Főkötősen, szégyenlősen, ahogy éppen a kötényét igazítja. A haja koszorúba fonva, a szemében némi korholó szeretet, mintha csak mondaná, minek fényképeztek már egy ilyen öregasszonyt. Pedig alig volt még hatvanéves, mikor a kép készült. Lassan olyan sötét lesz, hogy csak a kályhából kisurranó vörös fénynyalábok villanásától lehet látni. Túl nagy a csend. Csak a papírvirágok mosolyognak a padlón.