Csecsen, német, magyar

Ezért a csecseneket eredeti lakhelyükről az Altaj vidékére, illetve Észak-Kazahsztán sztyeppéire rendelte kitelepíteni. 1944 májusában a krími tatárokra került sor. 1945-től folyamatosan – már nem nyilvánosan kihirdetett rendeletek alapján, hanem az állambiztonsági szervek titkos instrukciói szerint – telepítették ki Észtországból az észteket, Lettországból a letteket, Litvániából a litvánokat, Moldovából a románokat. Ezek az akciók mintegy útmutatást jelentettek a németek kitelepítésére a szovjet befolyási övezetté lett Kelet-Közép-Európából. 1944. decemberében, moszkvai tárgyalásai idején Beneš már tájékozódhatott Sztálin gyakorlatáról, ezért könnyedén megszerezhette a csehszlovákiai magyarok kitelepítéséhez az addig hiányzó szovjet áldást. Kétségtelen az a történelmi tény, hogy a cári birodalom mohamedán népessége semmiképpen nem tudta és nem is akarta elfogadni az orosz (pravoszláv) fennhatóságot. Még kevésbé az októberi forradalom után következő ateista rendszert. Ennek egyik következménye volt, hogy a II. világháború idején a németek számíthattak és számoltak is a mohamedán és a nem orosz lakosság támogatásával. És támogatók akadtak: litván és lett SS-különítmények az ukrán „policájokkal” közösen, önként és kéjjel vettek részt a szovjetunióbeli zsidóság kiirtásában, s a csecsen meg a krími tatár katonai segédalakulatok sem maradtak el mögöttük, ha az oroszok elleni harcról volt szó. Mindez, természetesen, nem menti Sztálint. Még az sem lehet minderre enyhítő körülmény, hogy a kollektív felelősség hamis ideológiája mélyen benne élt a XX. század politikájában. Hitler ideológiát csinált ebből, és nemcsak a zsidóság ellen, hanem általában a nem germán származású nemzetekkel szemben is. Az első koncentrációs táborokat a búr háború idején az angolok állították fel Dél-Afrikában, de a búrok sem késlekedtek hasonló intézmények létrehozásával. Például az ifjú haditudósító, Winston Churchill is megjárt egy ilyen lágert, és életveszélyes tapasztalatai sem tartották vissza, hogy a II. világháború idején Németország és a németek szigorú megbüntetését követelje. Kollektív alapon. Csecsennek lenni, vagy ahogyan mostanában a finomabb kifejezéseket használó, ám szívük mélyén orosz nacionalista hírlapírók írják, „kaukázusi kinézetű” polgárként, mondjuk, orosz közegben élni – nem feltétlenül kellemes érzés. Olykor pedig kifejezetten életveszélyes. Mint ahogyan Lettországban sem olyan pompás dolog orosznak lenni. És most idézhetnék, mondjuk, Ján Slotától valami cifra mondatot arról, hogy milyenek a magyarok, amely kijelentés a lényeget tekintve azonos lenne a román Corneliu Vadim Tudor véleményével és mindazzal, amit a budapesti Demokrata vagy Magyar Fórum szokott írni a szerbekről, szlovákokról, románokról. A különbség nem lényegi. Csupán arról van szó, hogy Hitlernek meg Sztálinnak rendelkezésére álltak a vagonok, ezeknek a mostani uraknak pedig nem. De ezen a szomorú évfordulón arra emlékezzünk, hogy a kollektív bűn nem csak fasiszta vagy bolsevik elv és gyakorlat volt. Tehát ne keressük a könnyebbik utat: a kollektív bűntől kollektívan kellene megszabadulni. Ideértve az előítéletekkel való leszámolást is.