Csak azért is „megalo”

Amit utódaidnak hagysz, adósságaidon kívül, az az átépített táj. A falvak, városok arca, az utcák rendje, a házak arca, a templomok kecsessége. Utódként ezt is kaptad, meg a lehetőséget, hogy változtass környezeteden, ha van tehetséged hozzá. A megszokott és kiegyensúlyozott városképek megalomán „kockaépítészeti” agyrémeinek, a szürke betonkockák építésének korszaka már lejárt. Megörököltük és pár éven belül vagy felújítjuk vagy leromboljuk és szebbet, emberibbet építünk helyette, vagy magától összedől. A legutóbbi nagyon valószínű, a legelső nagy nehézségek árán lesz megvalósítható, a középső lehetőségre sajna, soha nem lesz elég pénz. De hogy ne unatkozzon a vidék lankáin pihenő szem, valami megint épül Nógrád közepén. Eddig őszi vasárnapok délutánján, mikor kihalt és csendes volt a város, meg lehetett még állni a református templom alatt, nézni az úszó felhőket, hogyan akadnak bele az érckakas

tarajába, hogyan bomlik át rajtuk a csemegeszőlőket éltető meleg fény. Titokban még megsimogatni is lehetett a köveket, nosztalgiából meg büszkeségből is, mert hát ez a város legmagasabb épülete, ez vigyázta a tájat, ez épült bele a szembe.

Ez volt. Más világ jött, épül az új! Az új, a modern jó, csak ne akarjon mindenáron maga mögé utasítani, lealacsonyítani, eltakarni és megtagadni mindent, amit pár évszázad megteremtett. Mert most ilyen épül! Harminc emeletnyi betonmonolit, ami majd telve lesz a nagyravágyás, a megalomán agyrém szellemével, mert csupán annyi a cél, hogy még magasabbat kell építeni. Csak azért is! Mert telik! Teljék, nem irigylem, de a csak azért is már nem tetszik. Nyíllövésnyire egymástól a templom, Isten háza és a betonmonolit, bankok, irodák, luxuslakások háza. Mammonlak! Egyszerre pedig nem szolgálhatsz kettőnek. Csak azért se!