Civil társadalom

Most, hogy immár ez a kedvesen kies, alagsori tájék, hőn szeretett honom belépett oda, ahová magára valamit is adó kultúrállamok be szoktak lépni, de nem gumicsizmában, nos, a boldogságtól hanyatt fekve kapálózom, kábé olyan pózban, mint amikor Gregor Samsa megtudja Kafkától, hogy ő bizony bogár, féreg, a bogár- és féreglét összes metafizikai szépségével együtt. Lásd még Karinthy remek krokiját a lumbágóról. De mitől is röhögök zokogva, befelé viszont hideglelős szomorúsággal, miért gondolom azt, hogy fejben még piszkosul messze vagyunk a mindennapi normális élettől? Volt egyszer három szabólegény, akik – mit ad isten – polgári társulást alapítottak ott, vidéken, Ugandában. Hoppá, már baj van. Ha ezt a jegyzetet azok olvassák el, akik magukra ismernek, akkor a szegény srácok még jobban megszívják. EZ A BAJ. De tovább:

A fiúk egy ócska, városszéli kis épületet akartak bérelni az önkormányzattól, hogy felújítsák, rendbe tegyék a környezetét, vagyis a lerobbant, tipikusan szoci játszóteret is, programokat szervezhessenek kicsiknek és nagyoknak, előadásokat, kiállításokat rendezzenek, egyáltalán, hogy mozduljon már meg az a színesnek hazudott pocsolya, hogy ne csak szavalat meg néptánc – persze az is szép. Az önkormányzat volt olyan rendes és szimbolikus 1 koronáért 4 évre bérbe adta nekik az épületet. Mivel a fiúk se most jöttek le a falvédőről, úgy gondolták, s egyáltalán nem alaptalanul, hogy azért kapták meg négy évre, mert a következő képviselőgárda esetleg egy tollvonással törli majd ezt a döntést, s bármit csinálnak addig, az mind elveszik, más politikai felállásban ismét az utcára kerülnek. Biztosítékot akartak, de azt nem kaptak... Maradt egy megoldás: megvenni a placcot és a házikót. Hohó, még mit nem, kik ezek a senkik, ha vételről van szó, akad itt más jelentkező is, nehogymá itt nyitottkodjanak, meg polgárkodjanak ezek a mitugrászok – mordult fel a Vének Tanácsa. Majd teszünk róla, hogy ne pattogjanak... Kiderül a következő önkormányzati ülésen. Különben is, volt a pofájukon bőr, összehoztak egy rendkívül sikeres színielőadást is, futottak szponzorok után, szerveztek, buszt biztosítottak a falusi nézőknek – ezek a fickók veszélyesek, ezek akarnak és tesznek valamit. Persze a város segítségét is kérték, pontosabban a helyi – önálló jogalanyiságát vesztett – művelődési házét. A város segített plakátokat sokszorosítani, biztosította a termet és az áramot, még abban is megegyeztek, hogy nem kérnek a bevételből, így segítik a civil társulást legalább az indulásban. A polgármester még azt sem kérte, hogy a plakátokon a város neve szerepeljen... Ám az akció túl jól sikerült. Legutóbb már azt kapták az arcukba, hogy micsoda szemtelenség volt a kultúrház alkalmazottait több napra lefoglalni, hogy a város erre csak ráfizetett, s hogy még csak meg sem köszönték a lehetőséget. A fiúk számítottak valami hasonlóra, de ez az arrogancia, lekezelés és dölyf még őket is meglepte. A városszéli kis házikót a saját pénzükön mérették fel szakértővel, kiderült, hogy teljesen újjá kéne építeni, ráadásul a mostani épületet feketén húzták fel. Fiúk, drukkolok, hogy sikerüljön! Több tiszteletet, korrektséget a fiatalokkal szemben, uraim! S csak egy pici megértést. Mert ők se szeretnének olyan emberek közt élni, akik fogcsikorgatva játsszák a demokratát.