Ciprus és a török–görög viszály

Bár az EU tavaly decemberben döntést hozott arról, hogy 2005. november 3-án megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások, a pozitív döntéssel egyidejűleg komoly feltételeket is támasztottak a törökökkel szemben. Ezek közül az egyik, hogy Törökországnak alá kell írnia egy protokollt az 1963-ban megkötött társulási szerződéshez, amelyben tudomásul veszi az unió legújabb bővítését, beleértve természetesen Ciprus felvételét. Ez gyakorlatilag Ciprus hivatalos elismerését jelentené.

Mint sok más esetben, a török–ciprusi problémának is hoszszabb távú, történelmi gyökerei vannak. A komplex elemzéshez mindenképp figyelembe kell venni, hogy bármilyen Ciprust érintő tényező esetében az említett két országon kívül Görögország is főszerepet játszik. Az egész probléma csak a török–görög–ciprusi háromszögön belül oldható meg, amit tovább bonyolítanak a török–görög viszony fonákságai. A három évszázados török uralmat követően, amelynek során a sziget vezető rétegét érthetően a törökök alkották, Nagy-Britannia 1878-ban ellenőrzése alá vonta az akkor stratégiailag is fontos fekvésű szigetet. A formális török uralom egészen 1918-ig megmaradt, amikor a britek hivatalosan is kiterjesztették uralmukat Ciprusra. Nagy-Britannia hosszú tárgyalásokat követően 1960-ban ismerte el Ciprus függetlenségét, de kisebb területek máig brit igazgatás alatt állnak és katonai támaszpontoknak adnak helyet. A függetlenséget garantáló szerződések egyik legfontosabb kikötése volt, hogy megtiltotta a ciprusi görögöknek az „enosist”, a Görögországgal való egyesülést, a ciprusi törököknek pedig az ún. „taksim”-ot, tehát a szigetország etnikai alapon való kettéosztását. Az elfogadott megállapodás szerint mindkét ciprusi nemzetiség államalkotó volt: a görögök sorai közül került volna ki Ciprus elnöke, míg az alelnök török nemzetiségű lett volna. Bár a ciprusi törökök és görögök együttélése elejétől fogva konfliktusos volt, az ország kettészakadása csak 1974-ben vált véglegessé. Abban az időben Görögországban katonai diktatúra uralkodott, amely segített megdönteni a ciprusi (görög nemzetiségű) elnököt, Makariosz érseket, és a görög államhoz akarta csatolni a szigetországot. A fejleményekre Törökország katonai intervencióval válaszolt, és elfoglalta a sziget északi részét. További fejlemény, hogy 1983-ban a ciprusi törökök kikiáltották az úgynevezett Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amelyet viszont Ankarán kívül a világ egyetlen más országa sem ismer el. Épp ellenkezőleg, a nemzetközi közösség a nicosiai kormányt ismeri el az egész szigetország egyetlen hivatalos képviselőjének (amely viszont csak görögökből áll). A nicosiai kormány tárgyalt az EU-val is a belépésről, és de facto az unión belül is képviseli Ciprust.

Az elmúlt években az ENSZ rendkívül intenzíven próbált közvetíteni a két fél között, személyesen a világszervezet főtitkára is komoly erőfeszítéseket tett a rendezésre. A népszavazáson végül a ciprusi törökök beleegyeztek a sziget egyesítésébe, viszont a kezdeményezés a ciprusi görögök negatív szavazatai miatt megbukott. Természetesen Ciprus problémája szorosan összefonódik a görög–török viszony alakulásával. Érdekességként megjegyzendő, hogy a 19. és 20. század során a két ország viszonya rendkívül konfliktusosan alakult, megélt kitelepítéseket (például a mai Izmir, történelmi görög nevén Szmürna az első világháborút követő kitelepítésekkel vált török várossá), háborúkat egyaránt. Ez nagyrészt az 1800-as évek elején kirobbant konfliktus következménye, hiszen azelőtt a görögök viszonylagos békében éltek a Török Birodalomban, és nagyon komoly kereskedőréteget képeztek (bár problémák mindig voltak). Mindenesetre a kölcsönös bizalmatlanság mindmáig érezhető Ankara és Athén viszonyában, bár a helyzet lényegesen javult. Ciprus problémája viszont nemcsak a két ciprusi nemzetiség viszonyáról, jogairól és jövőjéről szól, hanem presztízskérdésként is komoly szerepe van. Sok esetben a felek még mindig úgy értékelik az egyik félnek adott engedményeket, mint saját vereségüket. Tény, hogy Görögország pozíciója valamivel kedvezőbb, hiszen EU-tagállamként szabhat bizonyos feltételeket Törökországnak, amely csatlakozásra törekszik. Hasonló a helyzet már Ciprussal is, hiszen mióta tavaly belépett az EU-ba, megerősödött helyzete a törökökkel szemben. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy bár Ankara még csak tagjelölt, a nemzetközi kapcsolatokban komoly súlya van, nem utolsósorban az USA fontos szövetségese a Közel-Keleten. A ciprusi rendezés végül is mindenképp Ankara és Athén beleegyezésétől és támogatásától (is) függ, hiszen Törökországnak rendkívül erős befolyása van a ciprusi törökökre. A kérdés már csak az, hogy maguk a ciprusi görögök, illetve törökök meg tudnak-e egyezni. A kölcsönös bizalom helyreállításához pedig nem lesz elég a politikai megegyezés, hanem hosszú évtizedekre lesz szükség.