Ceruzavonások egy főhajtáshoz

Talán még ez utóbbiról tudjuk leginkább elképzelni, a sima szájú diplomata „szolgálati mosolyával” valószínűleg még ez is menne, ha a hon érdeke úgy kívánná. De „természetesen” nálunk nincs ilyen hír. Az eset a szomszédos Csehországban történt, „köteles” felzúdulást váltva ki.

Pavel Bělobrádek, a cseh kereszténydemokraták vezetője, egyben miniszterelnök-helyettes Németországban járva a szudétanémetek szervezetének székházába is ellátogatott. Nyugati szomszédunknál már ez is ok lehetne egy jó kis felzúdulásra, főleg így, uborkaszezonban. De Bělobrádek még ennél is tovább ment, megkoszorúzta a kitelepítettek emlékművét. Hazatérve aztán gyorsan le kellett szögezni, a gesztust a KDU-ČSL elnökeként és keresztény emberként tette. Tehát nem miniszterelnök-helyettesként. Azaz: a koszorú elhelyezése nem kormányzati gesztus volt. Az azért már sok lenne... Mindenesetre Bělobrádeknek így is sikerült kifejezésre juttatnia, hogy ő egy felvilágosult, toleráns ember, még ha nem is miniszterelnök-helyettesként. De hosszú távon reménykedésre ad okot, hogy a cseh kabinetben ilyen emberek is ülnek.

A szudétakérdés nem azt jelenti 2015-ben, mint 1945-ben. A hivatalos cseh álláspont az, hogy az adott történelmi kor kontextusában kell szemlélni. Ennek szemernyi igazságmagva van, mert mindent az adott kor történelmi kontextusában kell szemlélni. Ez azonban hárommillió ember – csak, hogy könnyebben el tudjuk képzelni: ez több, mint a mai Szlovákia lakosságának a fele – kitelepítésére, a közben őket ért erőszakcselekményekre, tömeggyilkosságokra nem ad felmentést. Husz János megégetéséért két pápa is bocsánatot kért, pedig 1415 történelmi kontextusában szemlélve a máglyahalál olyan természetes volt, mint napjainkban a széles sávú internet.

Bělobrádek gesztusa bizakodásra ad okot. Tíz éve ugyanis ez még elképzelhetetlen lett volna. Nem volt olyan jelentős esemény, ezért valószínűleg kevesen emlékeznek rá, de 2005 májusában a cseh miniszterelnök és házelnök jelenlétében avattak szobrot Prágában Edvard Benešnek. Edmund Stoiber akkori bajor miniszterelnök a Beneš-dekrétumokat Európa nyílt sebeinek, a szoborállítást pedig provokációnak nevezte. Azóta eltelt tíz év, és lám, cseh kormánytisztviselő, akarom mondani, magánember helyezett el koszorút a kitelepítettek emlékművénél. A cseheknek gazdasági vesztenivalójuk nincs, miután a kitelepített szudétanémetek korábban már lemondtak vagyoni követeléseikről – nem biztos persze, hogy ezt jól tették. Így a vita tárgya elvi szintű probléma, amelyben közös nevezőre jutni gyakran nehezebb, mint ha gazdasági kérdés lenne. Azok, akik a kitelepítések szenvedő alanyai voltak, tudják, hogy a háború utáni „rendezés” ezen lépése igazságtalanság volt. Ha az akkori elkövetők utódai is belátnák ugyanezt, attól Közép-Európa egy kicsit jobb hely lehetne. Bělobrádek gesztusa azt a reményt kelti, mindez nem teljesen lehetetlen.