Bulvár mindhalálig?

LOVÁSZ ATTILA

Szó szerint napi 24 órán át figyelik, fényképezik, minden nyilvános megmozdulásáról kétmillió felvétel készül. A magyar nyelv gyönyörű szóképet kínál a helyzetre: az őrületbe kergették. Bulímiás lett, antidepresszánsokat szedett, lefogyott, kipakolt, elvált, szeretett és meghalt. Diana a címlapon máig a jó példányszám biztosítéka. Van viszont egy apróság: a brit adófizetők millióiból éli mesés világát az uralkodói család, a britek előfizetik maguknak az állam első emberét, a morális autoritást, a stabilitás érzését. Aki ebbe a világba belép, számolnia kell mindennel, a bulvárral is. A Pátria rádió akkori szerkesztője három hónapos letiltást vállalt, amikor megengedte, hogy élőben elmondjam: nincsenek határok és szabályok, a bulvár a legvégsőkig elmegy. S csak a hitelesség kedvéért, emlékszik-e valaki az elmúlt 17 évben arra, hogy bárkit is elmarasztaltak volna Diana haláláért, kivéve a félrészeg – s ugyanúgy áldozat – gépkocsivezetőt?

Második történet: vonat alá vetette magát Iveta Bartošová, popénekes. Fiatalon, 17 évesen lépett be a showbiznis világába, naivan, felkészületlenül, de önszántából. Híres akart lenni, s nem látta az öngyilkos Jiří Schellingert, a magát halálra ivó Karol Duchoňt, de a fiatalon elhunyt drogfüggő világsztárokat sem. Sok hanglemeze és egy szép időszaka volt, de a bulvár istenigazából akkor figyelt föl rá, amikor gyógyszerek és alkohol hatása alatt ment lefelé a lejtőn. Az ő esetében szűnt meg egy újabb határ: róla mondta az egyik szennylap főszerkesztője, hogy ha kell, halálba kergetik, és még utána is fél évig belőle fognak élni. Az ég nem szakadt le, a főszerkesztő nem került bíróság elé, a lap példányszáma nem zuhant le. Bartošová jogászának egy levelébe került volna, s mint kezelt beteg megkapta volna a távoltartási végzést, amit a bulvár talán még betartana. De nem ez következett. Az opportunitás elvén működő ügyészég (amely csak feljelentés alapján nyomoz) tehát nem mozdult. A tragédia bekövetkezett.

Harmadik történet: egy fiatal, talán naiv egyetemista lányt megvernek, s ő, ahogyan azt az állampolgárok teszik, bizalommal a rendőrséghez fordul. A rendőrség pedig ahelyett, hogy a támadókat találta volna meg, hét éven át nyomozott az áldozat ellen, hamis tanúvallomás ügyében. Százszor leírtuk, miért nem áll meg a vád, miért lett politikai ügy az egészből. Malina Hedvig nem akart ismert ember lenni. Sztár sem. Szimbólum sem. Úgy került az egészbe, mint Pilátus a crédóba. Nyilvánosan bemocskolták, hazugnak nevezték és megalázták, s mindehhez az állam erőszak-monopóliumát használták. Az eljárás vele szemben akkor is méltánytalan lenne, ha a rendőrségnek lenne igaza, hát még így... Nos, a három lányból úgy igazán ő a közügy. Ő az, akivel nyilvánosan, hangosan, szívósan foglalkozni kell. Szimbólum lett, mert ő kapott nyilvánosságot, sokan mások nem. Nem akarta ezt, de most már vállalja, hogy végigcsinálja. S ami fontos: az ő esetében még a bulvár sem döntött le semmilyen határokat, sokszor írtak róla csúnyán is, de nem kezdték ki és nem kergették őrületbe – ha valaki, akkor az állami szervek próbálták ezt.

A bulvár sokszor szegett meg szabályokat, vétett a legelemibb normák ellen (megfigyelés, lehallgatás, intim dolgok kiteregetése). De az igazi nyilvánosság az az, amelyik, ha kell, kiáll a fontos és jó ügyért. Mint most. Tüntetve, írva, publikálva, nem hagyva a hatalmasokat, hogy hatalmukkal azt kezdjenek, amit akarnak. Ez jusson eszünkbe, ha egy kalap alá vesszük ezt a nyilvánosságot és annak sajtóját a legmocskosabb praktikáktól sem visszariadó showbiznisz világával és annak sajtójával.