Büdös lábúak és hólyagok

A státustörvény-őrületkor nem váltottam ki a magyarigazolványt, mert nekem nem kell papír arról, hogy magyar vagyok. Anélkül is magyar vagyok. Egy lépést sem tettem volna a magyar útlevél megszerzéséért, ha törvény születik a határon túli magyarok magyar állampolgárságáról. Igaz, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Szlovákia ugyanakkor csatlakozott az Európai Unióhoz, mint Magyarország. Útlevelem pontosan annyit ér, mint a magyar, csak éppen szlovák. Önző módon nem igazán tudom beleélni magam itt, a Felvidéken a vajdasági és a kárpátaljai magyarok helyzetébe (mert az erdélyiek helyzete csupán türelem kérdése), a sajnálaton kívül más nem jut eszembe. Meg marad a remény, hogy átjárhatóvá lehet tenni valahogy azokat a határokat is, amelyek megmaradnak határoknak. De ha utánam vágták volna a magyar útlevelet, biztosan elfogadom. Nem tudom, mire használtam volna, de tutira nem arra, hogy kimegyek a Miletič-piacra, és csak egy kicsit kilógatom a zsebemből, mármint az útlevelet, hogy lássák, nekem is van. Söralátétnek használni kicsit durva, úgyhogy nem tudom. Ezt sem tudom.

Nem vártam semmit a népszavazástól, amit száz százalékra megkaptam. Az a nagy büdös igazság, hogy nem szeretnek minket ott Magyarországon. Ez azóta van, hogy a rendszerváltás után, úgy 1990 tájékán túlspilázta a hatalom a határon túliak kérdését. Annyit sírtunk és annyit foglalkoztak velünk, hogy meguntak bennünket, mint egy kevésbé izgalmas valóságshow-t. Büdös lábú rokonnak tartanak minket. Legalábbis az ország egy jelentős hányada. A másik fele meg leborul a lábak előtt, mert sajnálni kell ezeket a szerencsétleneket, mármint bennünket. Képtelenek normálisan viselkedni, partnernek kezelni. Csak a sírás, meg a rívás. De mielőtt bárki elkezdene mutogatni, fordított példák is vannak. 2001-ben megnyitották a Párkányt Esztergommal összekötő Mária-Valéria hidat. Mindenkiben tombolt a környéken a „keblemre” hangulat, aztán jöttek a szürke hétköznapok, és elkezdődött az utálkozás. A magyarországiakat egyszerűen jaffásoknak hívják Párkányban, s agyafúrtnál agyafúrtabb átkokat olvasnak a fejükre. A közmegegyezés az, hogy felfuvalkodott, nagyképű horda a magyar. Mármint a magyarországi magyar. A büdös lábúak és a hólyagok ugyanazon a nyelven nem szeretik egymást.