Búcsúzóban egy ország

Akik földrajzórán még ennek az államnak a térképét tanulták rajzolni, tizenkét évvel ezelőtt pedig abban bíztak, hogy a közép-kelet-európai térségből elsőként csatlakozhatnak majd a fejlettebb Európához, átszenvedve a balkáni vérzivatart most egykedvűen veszik tudomásul, életük egy szakasza a polcra helyezhető fényképalbumba került.

A világsajtót most persze inkább Milan Milutinovics érdekli (a szerbiai lakosokat kevésbé). A köztársaság volt elnöke köztudottan a korábbi rezsim tragikomikus bábfigurája, kissé bohém, amúgy hangulatos politikus, aki szinte szándéka ellenére emelkedett egyre magasabbra a ranglétrán. Most szánalmasan és szomorúan utazott Hágába, nehezen hihető azonban, hogy a nemzetközi bíróság előtti szereplése túlzottan érdekfeszítő lenne. Milutinovics épp úgy a múlt árnyéka, mint a Szerbiai Szocialista Párt minapi komédiázása. Milosevics bukása után a józanabb párttagok vagy a háttérbe húzódtak, vagy átpártoltak Seseljhez, esetleg Kostunicához. Többszöri szakadás után a maradék társaság azonban szemmel láthatóan képtelen szabadulni volt vezérétől, ezért ismét a háborús bűnökkel vádolt személyt választotta meg az elnöki posztra. Ennek azonban szintén semmi jelentősége, hiszen az SZSZP egy leendő parlamenti választások alkalmával már nem éri el az ötszázalékos választási küszöböt, ami majd nyilván végleges lezülléséhez vezet. A múlt persze még lépten-nyomon kísért, olyan formában is, hogy a hétvégén, az újvidéki razzia évfordulójának előestéjén a város magyarok által lakott negyedében, az úgynevezett Telepen, magyarellenes röpcédulákat raktak a gépkocsik szélvédőjére, a postaládákba, a következő üzenettel: A magyarok költözzenek Magyarországra! S hogy az elmúlt évtizedben felgerjesztett nacionalizmus még keményen tartja magát, példázza az a mások számára nyilván képtelen elképzelés, hogy Mira Markovics, Szlobodan Milosevics felesége, nemkülönben az Egyesült Baloldal elnöke a radikálisok színeiben indul(hat) az esedékes szövetségi parlamenti választásokon.

Nos, az olvasó joggal kérdezhetné, honnan ez a sok, komolynak vagy komolytalannak egyaránt minősíthető furcsaság még mindig ebben az országban, avagy a politika nyelvezetén szólva: Jugoszlávia miért közeledik elviselhetetlenül lassú tempóban Európához? A válaszok soksága közül mi most egyre figyelmeztetnénk. Nevezetesen, amíg a rendszerváltást követően a közép- és délkelet-európai országok többségében a politikai szintér általában kétpólusú volt, s a versengésben vagy az egyik, vagy a másik oldal kerül egy időszakra fölénybe, addig Szerbiában sajátos módon a hárompólusú rendszer jött létre (polgáriak, konzervatívok és radikálisok). S mivel az erőviszonyok nagyjából azonosak, ez elbizonytalanítja, olykor lehetetlenné teszi a parlamenti életet. Ez is egyik lényeges oka, hogy csigalassúsággal haladt a Jugoszláviát felváltó Szerbia és Crna Gora államszövetsége alapokmányának kidolgozása.

Azonnal tisztázandó a névváltozás szüksége. A maradék Jugoszláviát Szerbia és Montenegró tagköztársaságokként alkották, most viszont két, lényegében független állam lép szövetségre. Az erről szóló elvi és politikai döntés – az Európai Unió hathatós követelésére – még 2002. március 14-én megszületett, az alkotmányos alapokmány megszövegezésével megbízott bizottság azonban igencsak lassan haladt a munkával. Milosevics hatalmának megdöntése után egyébként mindenki arra számított, hogy Podgorica gyorsan szót ért majd Belgráddal, Djukanovicsék azonban a teljes függetlenségi igényüket állandóan hangoztatva újabbnál újabb követelményekkel álltak elő, a csalódott Belgrád pedig – területi és létszámbeli dominanciájára hivatkozva – mindinkább elkezdte a régi, hatalmi húrokat pengetni. Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője megannyiszor próbálta jobb belátásra bírni a két tagköztársaság politikusait, ennek ellenére Jugoszlávia lekéste az Európa Tanácsba való felvételét. Decemberben aztán végre tető alá került a dokumentum, a minap pedig az illetékes bizottság pontot tett az alapokmány végrehajtásáról szóló törvény végére is, mindezt még az illetékes parlamenteknek kell jóváhagynia.

Az államközösség neve. Szerbia és Crna Gora. A tagállamok közötti határt nem lehet megváltoztatni, kivéve, ha ebbe mindkét fél beleegyezik. Az államszövetség közigazgatási központja Belgrádban lesz, a Bíróság székhelye pedig Podgoricában. A közreadott dokumentumból az is megtudható, hogy Szerbiának és Crna Gorának közös piaca van, ez azonban további részletezést igényel, hiszen voltaképpen két külön gazdasági rendszer alakult ki, külön pénznemekkel. A szöveg szerint Szerbia és Crna Gora a nemzetközi jog egy alanyát képezi. Az új államszövetség képviselőháza egy házból áll majd, amelyet 126 képviselő alkot, azok közül 91 szerbiai, 35 pedig Crna Gora-i. Az emberi és kisebbségi jogokat az alapokmány részeként külön szabályozzák, azzal, hogy az elért szint nem csökkenthető. Végül: a szerződő felek három év leteltével népszavazás révén dönthetnek további (közös, vagy szétváló) sorsukról.

Egy kikényszerített próbaházasság veszi tehát kezdetét, amelynek jövőjében egyre kevesebben bíznak. De ez mindenképpen időt biztosít ahhoz, hogy az Európai Unió kialakíthassa szilárdabb balkáni politikáját, s talán megszülethet a képlet Koszovó sorsára vonatkozóan is. Mindeközben Szerbia és Crna Gora szintén kipróbálhatja az újfajta együttlétet. Mi pedig konstatálhatjuk, súlyos kompromisszumok révén – mégis egy lépés történt előre.