Brüsszeli hattyúink

Volt a rendszerváltás után egy évtizednyi időszak, amikor a szerves fejlődés elmaradásának következményeiről szólva csak a gazdasági elmaradottságra gondoltunk. Bizonygattuk például, hogy Csehszlovákia már ott tarthatna, ahol Franciaország, vagy legalább Ausztria, ha a második világháború után nem abban a táborban találjuk magunkat, amelynek csaknem fél évszázadra lakói lettünk. Most, ahogy közeledünk Európa szervesen fejlett részéhez, egyre gyakrabban tapasztaljuk: a politikai elit minőségének is mennyire ártalmára volt, hogy nyugodt fejlődés helyett nyaktörő ugrások következtek be az ország életében. Normális viszonyok között a nagypolitika alanyává válásának megvan a maga rendje. Elképzelhetetlen, hogy valakinek a diplomáján még meg se száradt a rektor aláírása, máris minisztert csinálnak belőle. Mint ahogy csináltak is néhányból. Közrejátszott ebben a folyamatok meggyorsulása. És megtörténhetett, hogy úgyszólván teljesen ismeretlen párttörténészből, segédkonstruktőrből, vidéki tornatanárból, vegyipari technológusból stb. pártelnök, miniszter, netán diplomata lett. Bizonyára sejti az olvasó, kikre gondolt, aki így jellemezte az 1989 után megjelent új politikusnemzedék jelentős részét: „Pulóverből szédületes gyorsan átöltöztek mellényes öltönybe. Csak azért nem frakkba, mert ezt a ruhafélét ma már diplomaták is csak elvétve öltik magukra”. Kihagytak egy fázist, amelynek kihagyását egy szabályosan működő országban bűnnek tekintik lebecsülni. Még akkor is, ha az illető nagyon köti az ebet a karóhoz, és állítja, lelkében churchilli kvalitások mocorognak, és hogy Talleyrand lesz belőle, akárki meglássa. A politikussá válást a belpolitika színpadán illik kezdeni.

Lélekbúvárok (esetleg a külügyminisztériumi bérelszámolók) a megmondhatói, hogy a szervetlen fejlődés egyik nagy zökkenőjét követően felszínre dobódott politikusok számára miért oly vonzó a külügyi szolgálat. Ezek között azok tűnnek a legszerencsésebbeknek, akik a diplomatává válást követően többé soha nem kerülnek közeli kapcsolatba a belpolitikával.

Peter Weiss és Csáky Pál esete jól bizonyítja, mennyire peches az a külpolitikussá válással kacérkodó politikus, akit azzal vert meg a sors, hogy belpolitikai feladatokat is teljesítenie kell. Weiss képességeinek a korlátjairól soha nem szerzett volna tudomást a nagyérdemű, ha nem azzal veri a sors, hogy a rendszerváltás után neki kellett volna jelentős politikai erővé szerveznie a szlovákiai baloldalt. Még évtizedekig pendlizhetett volna Pozsony és a nyugat-európai metropolisok között anélkül, hogy kiderül alkalmatlansága. Csáky sorsát is az pecsételte meg, hogy olyan alpári teendőkkel is megbízták, mint például. a romakérdés megoldása, vagy az EU-taggá válás gondolatának népszerűsítése. Időtlen időkig forgolódhatott volna a diplomáciai szalonokban, ha képességének méreteire nem világít rá ez a két malőr.

Akár Weissről és Csákyról is modellezhette volna Molnár Ferenc a Hattyú című színdarabot. Egy primadonnáról szól, aki természetes közegében, a bohémek között, a színházi világban oly kecsesen mozog, mint hattyú a kristálytiszta vizű tóban. De feleségül veszi egy arisztokrata, és az új közegben a „tó partján” a primadonna oly esetlenül tud csak mozogni, mint a partra vetett hattyú.

Most már csak az a kérdés, politikusaink rövid néhány év alatt hogyan tudták magukat „hattyúvá” átképezni.