Bonyolult kapcsolatrendszer

Nem lenne csoda, ha ez lenne az amerikai kormányzat szándéka: az elmúlt két évben az EU és az USA között a kereskedelmi problémáktól az éghajlatváltozással szembeni küzdelem kérdéskörén át Irakig számos vita, nézeteltérés keletkezett. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy Washington a kezdet kezdetétől fogva támogatta az európai integrációs folyamatot: a második világháború után a „lehető legszorosabb egységet” pártolta Európában, azt gondolván – ugyanúgy, mint az integrációs folyamat európai hangadói, „alapító atyái” –, hogy ezzel meg lehet előzni egy újabb háború kitörését a kontinensen. Ráadásul a hidegháború kezdete után az amerikaiak úgy látták: az európai egységesülési folyamat Nyugat-Európa megerősödéséhez is hozzájárul, szemben a keleti blokkal. ĺgy azután már 1948-ben létrejött az Egyesült Európa Amerikai Bizottsága, amely többek között pénzzel segítette az integrációért dolgozó európai személyeket, szervezeteket. S hogy közelebbi példát is vegyünk: a Clinton-kományzat támogatta a nyugat-európai közös valuta, az euró létrehozását, noha egyes európai politikusok nyíltan célozgattak arra, hogy ez a dollár riválisa lesz. Maga Bush pedig még tavaly is azt mondta Berlinben: „Amikor Európa egységesebbé válik, ezzel mind Európa, mind Amerika a korábbinál nagyobb biztonságban él majd.”

Az elmúlt hónapok fejleményei alapján sok európai politikus most azt hiszi, hogy Bush megváltoztatta véleményét. Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője nemrégiben a Harvard Egyetemen tartott előadásában figyelmeztette az amerikaiakat: ne próbáljanak viszályt szítani európai partnereik között, mert ez csak azokat az európai erőket bátorítaná, amelyek az Európai Uniót az Egyesült Államok ellenlábasának szánják. Azonban – mint a The Economist című brit hetilap fogalmaz – bármennyire is csábító az európaiaknak az új keletű feszültségeket kizárólag az Egyesült Államokban a 2001-es terrortámadás után végbement változásokkal (a militarista irányvonal erőre kapásával, és az újkonzervatív nézetrendszerek térhódításával) magyarázni, a valóság az, hogy az Atlanti-óceán innenső oldalán is történtek olyan változások, amelyek a másik félnél bizalmatlanságot keltettek.

ĺgy például az európai integráció mostanra jutott el olyan területekhez, amelyek már az amerikaiak létfontosságú érdekeit érintik: ilyen a közös védelmi politika kidolgozásának európai gondolata. Ez ugyan már a kilencvenes években felbukkant, de akkor még az amerikaiak visszafogottan reagáltak, mert a britek, hagyományos európai szövetségeseik biztosították őket: a közös védelem nem fog konkurálni az amerikai elképzelésekkel. Az iraki válság ebben változást hozott.

Ráadásul ma már egyes európai politikusok nyíltan kijelentik, az európai integráció elmélyítésével éppen az a céljuk, hogy így kihívást intézhessenek az Egyesült Államokhoz: Romano Prodi, az Európai Bizottság vezetője például azt mondta, az EU egyik legfőbb célja egy olyan „szuperhatalom létrehozása az európai kontinensen, amely egyenlő súlyú az Egyesült Államokkal.” Figyelembe véve, hogy a washingtoni kormányzat védelmi doktrínájának kulcseleme éppen az amerikai hegemónia megőrzése, érthető, hogy a Bush-kabinet ma már egy kicsit aggodalmasabban figyeli az európai integrációs folyamatokat.

Ennek az aggodalomnak egyik kifejeződése, hogy míg korábban az amerikaiak állandóan amiatt panaszkodtak, hogy az EU-nak nincs egységes vezetése (Henry Kissinger volt külügyminiszter azzal példálózott: vajon kinek telefonáljon, ha az EU-val akar beszélni...), ma már nem sürgetik az egységes hang megteremtését. Hiszen ez az egységes hang számos kérdésben (a globális felmelegedéstől a Nemzetközi Büntetőbíróságig) az amerikai elképzelések ellen szólna... Ehelyett az amerikaiak – Brüsszelt megkerülve – inkább különböző ad hoc koalíciókat szerveznek az európai államok között, s ez a folyamat, amely egyértelműen tetten érhető volt az iraki háború idején, nyilván folytatódni is fog – írja a The Economist.