Bevezetés az irodalomba (magyar válogatott)

<div>Összeállítottuk a magyar <em>szépliteratúrai </em>válogatottat. Klasszikus 4-4-2, semmi posztmodern blikkfang. József Attila, Kosztolányi és Grendel Lajos is bekerült.</div><div>&nbsp;</div>

M. Nagy Miklós, a kiváló műfordító írja, hogy amikor Nick Hornby (a Fociláz szerzője) Budapesten járt, bemutatta neki a magyar írókat. „Nézd, Nick, ez itt Esterházy Péter, az öccse válogatott focista volt, mellesleg ő maga is futballozott… Az meg ott meg Mándy Iván, ő írta minden idők egyik legjobb könyvét a fociról… Kukorelly Bandit ismered? Ő is focizik… Itt jön Moldova György, van egy remek elbeszéléskötete a Fradiról…” – és így tovább. Hornby bólintott, s egy idő után már természetesnek vette, hogy minden magyar író focista. Úgyhogy most megpróbáljuk összeállítani a mi szépliteratúrai válogatottunkat. Klasszikus 4-4-2 lesz, semmi posztmodern blikkfang. Először is: kell egy kapus, aki ott született (a kapuban), ott is nőtt fel (a tizenhatos környékén), s ma is ott lakik (egy pálya melletti büfében). Aki tudja, hogy egyetlen meccs sem tart örökké (vö: sportból lettünk, s porrá leszünk). Sajó Lászlóról van szó, az Öt és feles szerzőjéről; ő írta a legszebb magyar mondatokat a fociról. „A kapus nem játékos. Ő a kapus. Övé az 1-es mez, ő az első és ő az utolsó ember, a gólvonal előtt, utána már csak a gól. A többi néma gólcsend.” Vagy: „Még ma is élnek, ha a futballért meg nem haltak.” A védelem jobb oldalára egy nagy munkabírású hátvédet állítunk: Szabó Lőrincet. Magas termete ellenére lírai alkat. A bírókkal megérteti magát: olaszul, franciául, angolul, németül, görögül és latinul beszél. Néhány verse – a Futballversenyen vagy a Vereség után – a magyar ódaköltészet élvonalába tartozik. Söprögetőnek egy szilárd jellemű, megvesztegethetetlen férfi kell. Egyetlen jelöltünk van: Mészöly Miklós. Tekintélye kikezdhetetlen, ő a csapatkapitány. Futballkönyvet nem írt, de Az atléta halála egyik legkedvesebb olvasmányunk. Egy nők után futkosó Balassi, egy hányaveti Csokonai vagy egy hirtelen haragú, lobbanékony Petőfi soha nem lehetne középhátvéd. Ide hajlíthatatlan jellemű, egyenes gerincű, megfontolt és higgadt író kell, aki pontos, precíz és nem beszél félre. Megvan: Ottlik! Ő is atléta volt, ez igaz, de egy Ottlikra, az ő sallangmentes játékára mindig szükség van. Ottlik egy szikla. Egy világítótorony. Kit állítsunk balra? József Attilát. Indulatos hátvéd, szikrázó szemekkel (anyja kun volt, apja félig székely). Szegedről eltanácsolták, pedig már akkor sem középiskolás fokon futballozott. A Félidő 0–0, a Simon Jolán vagy a Könnyű, fehér ruhában című versét ajánljuk. „És tudom, mint a kisgyerek, / csak az boldog, aki játszhat. / Én sok játékot ismerek, / hisz a valóság elpereg / és megmarad a látszat.” Középpályánk jobb oldalán igazi világklasszist köszönthetünk, Kosztolányi Dezsőt (fogadja nagy-nagy taps), a cselkirályt, a finom trükkök mesterét, aki még a szerződését is zöld tintával írta alá, s akinek a mezén – brazil mintára – csak a művészneve szerepel: Dide. Felesége visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Kosztolányi élete utolsó hónapjaiban is bekapcsolta vasárnaponként a rádiót, s halálos betegen is izgulni tudott egy-egy futballmeccs közvetítését hallgatva. „Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak / vendége voltam.” Kosztolányit a világválogatottba! Magától értetődő, hogy a tízes mezt Mándy Iván kapja. Semmi barokkos ornamentika. Rövid mondatok. Körömpasszok. Senki sem írt (s nem is fog írni) olyan szívhez szóló, szomorú könyvet a társadalom peremére szorult, napjaikat a futballtribünökön töltő kisemberekről, mint Mándy, az Í-ró I-ván (A pálya szélén).  Grendel Lajosnak igaza van: „A magyar irodalom ma jobb, mint a magyar foci” (Rosszkedvem naplója). Grendel fanyar iróniájára szükségünk van, Mándyval remekül megértik egymást a középpálya tengelyében. „Aligha kétséges: a 20. század legjelentősebb magyar sportlapja a Nyugat” – ezzel kezdte egyik tanulmányát Tarján Tamás. Akkor illenék egy nyugatost jelölni a balszélre. De kit? Csáth Géza lebukott a doppingteszten, B-mintája is pozitív volt (0,04 g morfium, 0,05 g pantopon), Füst Milán mogorván elutasította felkérésünket, Weöres pedig kedvesen bevallotta, hogy őt „untatja az ugri-futi”, úgyhogy végül – Kosztolányi ajánlására – Karinthy Frigyest szerződtettük, ezt a több poszton is bevethető, univerzális spílert, aki porcelánnadrágban érkezik edzésre, s aki a Sport és testészet, különös tekintettel a nyavalyatörésre című humoreszkjében lelkesen magyarázza a labdarúgásnak nevezett különös sportág szabályait: „A játék „gól”-okra megy: ez úgy történik, hogy a kapus keresztbe fekszik a háló előtt, mire a csatárok addig rúgják a hasát, míg átlukad; ezen a lukon keresztül a labdát begyömöszölik a hálóba.” [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"153181","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"355"}}]] „Odajön a fiam, elgondolkodva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni. – Apu, Isten szokott focizni?” Már ezért a rövid részletért is örökös válogatottbeli tagság járna Lázár Ervinnek, de mi most mégsem őt, hanem Talamon Alfonzot nevezzük a kezdőcsapatba, aki a football hőskorát megidéző nosztalgikus könyvével (Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából) annyiszor megkacagtatott már bennünket, hogy legszívesebben itt helyben újrajátszanánk a Gelbe Stern nevű galántai wundermanschaft szokványosnak éppenséggel nem nevezhető mérkőzését a budapesti műegyetem csapatával… A nagy népszerűséget garantáló, ennél fogva exkluzívnak tartott centerposztra többen is jelentkeztek. Spiró például nagy tehetségnek indult, megható elbeszélése (Apámmal a meccsen) a műfaj legjobbjai közé tartozik. Vagy itt van Kukorelly (A futball mint akarat és képzet), Tandori (A nagy gombfocikönyv), Darvasi (A titokzatos világválogatott), Kőrösi (Az utolsó meccs), Egressy (Sóska, sültkrumpli)… Megannyi elsőrangú forward. Választásunk mégis az úri modorú Esterházy Péterre esett, mert játékát elegancia s ún. magas fokú technikai tudás jellemzi, ráadásul ő von Haus aus futballista, lásd még: Magyarország–Brazília 3–0, gólszerzők: Détári, Kovács Kálmán, Esterházy, az említett meccset 1986-ban játszották Budapesten, ott, „ahol az öregek a Duna-parton (többnyire a pesti oldalon) egymásnak gonoszul gáncsot vetnek, majd harsányan nevetve sikoltoznak: 11-es! 11-es!” Gazdag József(A cikk eredetileg az Új Szó futballmellékletében jelent meg, 2012. április 11-én, a költészet napján.) 
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!