A futball örök harca: egyén kontra csapategység

Hollandiának ugyan nem sikerült megvédenie az Európa-bajnoki címét az 1988-as győzelme után, de ötletes és játékos futballt mutatott be az amúgy kiábrándítóan defenzív 1992-es Eb-n, amely az utolsó torna volt a hazaadás eltörlése előtt. Európa legjobb játékosa szintén holland lett abban az évben: Marco van Basten nyerte az Aranylabdát, miközben válogatottbeli csapattársa, Dennis Bergkamp a harmadik helyen végzett a szavazáson.

A modern futball megszületése

A holland dominanciát azonban nem egy konkrét csapat vagy egyéniség alapozta meg, hanem egy sajátos filozófia, melyet a holland csapatok – vagy azok a klubok, amelyeket Cruyffhoz hasonlóan holland edző irányított – olyan sikeresen népszerűsítettek, hogy a futball modern korszakát a játék holland értelmezésével azonosították.

Amikor a totális futball az 1970-es években forradalmasította a sportágat, a jelenséget Amszterdam természetével hozták összefüggésbe. A holland főváros volt az európai liberalizmus központja, a kontinens összes hippijének Mekkája, és ez a szabadelvűség visszaköszönt a holland futballban is. Az Ajax és a holland válogatott játékosainak látszólag nem volt taktikai fegyelme, kedvükre bukkanhattak fel a pálya bármely pontján, hogy az egyéni szabadság eredményeként kreatív, gördülékeny, szemet gyönyörködtető futballal rukkoljanak elő.

A valóságban azonban a holland módszer nagyon is szisztematikus volt: a játékosok kizárólag a pálya hosszanti tengelyén váltogathatták a pozíciójukat, és ha egy védő berontott a támadóharmadba, egy középpályás kénytelen volt visszalépni a helyére, és biztosítani helyette, az ő helyére pedig egy csatár lépett vissza a középpályára. Vagyis bár elméletileg a játékosok szabadon kóborolhattak, a gyakorlatban folyamatosan figyelniük kellett arra, hogy éppen mit csinálnak a többiek. Abban az érában, amikor más európai nemzetek támadói gyakran teljesen szabadon játszhattak, az Ajax és a holland válogatott csatárainak az edzők szigorú iránymutatását kellett követniük. Arrigo Sacchi, az 1980-as évek nagyszerű AC Milanjának edzője foglalta össze frappánsan, miről is van szó: 

A labdarúgás egyetlen igazi evolúciója, taktikai forradalma akkor zajlott le, mikor a futball az egyén helyett a csapat játékává vált, és ezt az Ajaxnak köszönhetjük

 – jelentette ki.

Szupersztárok korlátok között

Azóta a holland futball körül folyamatos filozófiai vita zajlik: vajon a holland kultúra sztereotipikus ábrázolásához hasonlóan a futballban is az egyénnek kell állnia a középpontban, vagy inkább a rendszernek, ahogy az a totális futball klasszikus csapataival is történt?

Az 1990-es évek közepén ezt a vitát Johan Cruyffnak, a totális futball aranyifjújának, a Barcelona edzőjének és Louis van Gaalnak, az Ajax trénerének – akinek a csúcsra vezető útja sokkal hétköznapibb volt – rivalizálása testesítette meg. Mindketten az Ajax klasszikus, labdabirtoklásra épülő stílusának és az ahhoz kapcsolódó 4–3–3-as formációnak a hívei voltak, de míg Cruyff őszintén hitt abban, hogy a szupersztárokat nem szabad korlátok közé szorítani, addig Van Gaal a csapategység fontosságát hangsúlyozta. „Van Gaal még Cruyffnál is strukturáltabban gondolkodik” – osztotta meg megfigyeléseit mentoruk, Rinus Michels, aki az 1970-es években a legendás Ajaxot és a holland válogatottat is irányította. 

Van Gaal módszerében kevesebb tér jut az opportunizmusnak és a helycserés támadójátéknak, viszont a támadásépítés a legapróbb részletekig ki van dolgozva.

A hollandok komplex módon gondolkodnak a vezetői képességekről és erényekről. Büszkék a nyitottságukra és a vitakultúrájukra, de mindez a futball nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a játékosok néha olyan témákba is belefolynak, ami máshol az edző hatásköre lenne. 1973-ban például Cruyff azért hagyta el az Ajaxot a Barcelonáért, mert az Ajaxnál a játékosok szavazhattak arról, ki legyen a csapatkapitány, és Cruyff annyira megsértődött leváltásán, hogy szedte a sátorfáját, és a Camp Nouba költözött.

Van Gaal vele ellentétben mindig a csapategység fontosságáról beszélt: „A futball csapatjáték, a csapat tagjai pedig egymástól függnek – ma­gyarázta. – Ha egyes játékosok nem megfelelően hajtják végre a feladataikat a pályán, akkor annak a kollégáik isszák meg a levét. Ez azt jelenti, hogy minden játékosnak a tudása legjavát kell nyújtania az alapvető feladata elvégzésekor.”

Szabad ország, fegyelmezett csapat

Tiszta sor, Cruyff azonban soha nem beszélt ilyen steril bikkfanyelven a futballról. Cruyff azt akarta, hogy a játékosai kifejezzék magukat, élvezzék a játékot, szemben Van Gaallal, aki számára a futball csak az „alapvető feladat elvégzéséről” szólt.

Amikor az Ajax nem nyert, Van Gaal általában arra panaszkodott, hogy a játékosai „nem tartották magukat a megbeszéltekhez”, és azzal vádolta őket, hogy elveszítik egymás bizalmát, ha a saját fejük után mennek. Van Gaal csapatai azonban nem csak a győzelem kibrusztolására törekedtek – rendkívül támadó felfogásban játszottak, még ha gépiesen is. „Jobban szeretek szépen játszani, mint nyerni” – mondta egyszer.

Kiváló példa Van Gaal egyénieskedéssel szembeni ellenérzéseire, amikor 1992-ben – igencsak megkérdőjelezhető módon – eladta a tehetsé- ges szélső Bryan Royt, kiváltva ezzel Cruyff kritikáját, aki szerint riválisa nem értékeli az egyéni zsenialitást. Van Gaal magyarázata érdekes volt: azért mondott le Royról, mert az „szívesen futott a csapatért, viszont nem tudott csapatban gondolkodni”.

Nem ő volt az első öntörvényű edző, aki összezördült egy fegyelmezetlen szélsővel, de míg mások azzal oldották meg a problémát, hogy lemondtak a játékosról, és inkább szűkebb rendszerre váltottak, addig az Ajax nagymértékben függött a széljátéktól, Van Gaalnak pedig két igazi szélsőre volt szüksége. A balszélső Marc Overmars és a jobbszélső Finidi George is azt a szigorú utasítást kapta, hogy meg se próbálják magukat átcselezni a védőkön: egy az egy elleni szituációban megverhetik az emberüket, de ha két védővel állnak szemben, akkor inkább forduljanak befelé és forgassák át a játékot.

Az Ajax szurkolóit, akik már megszokták a kiszámíthatatlan és izgalmas szélsőket, bosszantotta a szabadság hiánya – ahogy a játékosokat is. Finidi végül a Real Betishez igazolt, ahol arról beszélt, mennyire örömteli számára, hogy végre kifejezheti magát a pályán. Van Gaal azonban utálta a cseleket: amellett, hogy eredménytelennek tartotta, úgy gondolta, hogy ez a legegyértelműbb megnyilvánulása annak, ha egy játékos saját magáért játszik. „Szabad társadalomban élünk – mondta Van Gaal. – Egy csapatban viszont muszáj fegyelmezettnek lenned.”

A Tanár és a Zseni

Van Gaal pedellus hozzáállása belülről fakadt, hiszen játékoskarrierje mellett tizenkét évet tanított is, szigorú felügyelő volt, kemény iskolában dolgozott, problémás, hányatott sorsú gyerekekkel foglalkozott – ez alakította az edzői filozófiáját is. 

„A játékosok valójában nagy gyerekek, szóval van hasonlóság tanár és edző között” 

– mondta.

Miközben Van Gaal tanár volt, Cruyff még csak diák sem. Úgy nevezték ki 1985-ben az Ajax edzőjének, hogy nem volt meg a szükséges edzői képesítése: Cruyff Cruyff volt, és mint mindig, vele kivételt tettek. És míg Van Gaal nagyon távolságtartó volt az egyéniségekkel szemben, addig Cruyff örömmel foglalkoztatta a szupersztárokat: Barcelonájának támadósora tele volt egyéniségekkel, köszönhetően annak, hogy – különböző időszakokban ugyan – a korszak legnagyobb szupersztárjai közül négy is játszott a keze alatt: Michael Laudrup, Hriszto Sztoicskov, Romario és Gheorghe Hagi. Cruyff Barcelonájának felemelkedése és bukása nagymértékben függött attól, hogyan bánt ezekkel a játékosokkal.
Ezzel szemben Van Gaal azt vallotta:

 Nincs szükségem tizenegy legjobb játékosra, a legjobb tizenegyre van szükségem.

Lehet, hogy Van Gaal már nem dolgozik a topfutballban, de öröksége tovább él – a Paris Saint-Germain idei szezonja tökéletesen foglalja össze munkásságát.