A játék urai: nemzetek, korszakok és dominanciák a futballban

Az előző kiírást még megnyerte az Ajax, de abban az évben a holland együttes már nem tudta tartani a lépést a Juve gyors támadóival – az olaszok akár már a félidőre lezárhatták volna a meccset. Az Ajaxnak nem maga a vereség jelentette a legnagyobb problémát, hanem annak a beismerése, hogy az elveszített finálé egy korszak végét jelentette a számukra. Az 1995/96-os szezonban bevezetésre kerülő Bosman-szabályt egyetlen klub sem szenvedte meg annyira, mint az Ajax: három éven belül a Bajnokok Ligáját nyerő csapat jelentős része távozott az Ajaxtól. Davids, Winston Bogarde, Edwin van der Sar, Michael Reiziger, Nwankwo Kanu és Patrick Kluivert is a Serie A-ba igazolt, ami jól szemlélteti miként változtak meg az erőviszonyok Európában: a staféta átkerült az olaszokhoz, akik Európa legerősebb bajnokságával büszkélkedhettek.

A pénz üti a tehetséget?

Míg az Ajax a saját utánpótlásától, addig az olasz klubok a pénzügyi lehetőségeiktől függtek. Az ország legnagyobb klubjai elképesztően gazdag üzletemberek kezében voltak. 

Az olasz foci úgynevezett „hét nővére” – Juventus, Milan, Inter, Roma, Lazio, Parma, Fiorentina – telis-tele volt világklasszis játékosokkal, és minden csapatnak megvolt az esélye a végső győzelemre.  

Stílusában a Serie A különleges hely volt akkoriban. Az olasz focit mindig is defenzív stílusúnak tartották, mivel az 1960-as években hírhedtté vált catenaccio még ekkoriban is befolyásolta a taktikai gondolkodást. Azonban a Milan edzője, a támadó felfogásáról ismertté vált Arrigo Sacchi az 1980-as évek végén forradalmasította a labdarúgást azzal, hogy teljesen átdolgozta a catenacciót, és bevezette a letámadást mint taktikai eszközt az olasz fociba. Az Ajax totális futballja inspirálta Sacchit, és teljesen új hozzáállása merőben eltérő volt a többi olasz edző játékfelfogásától. Ebben az időszakban az olasz labdarúgás legnagyobb taktikai vitája a konzervatívan gondolkodók és a Sacchit támogató edzők között alakult ki. Azonban az olasz edzők természetüknél fogva alkalmazkodtak ellenfelük játékfelfogásához, és ahelyett, hogy követték volna Sacchi holland központú taktikai elképzeléseit, ebben az időszakban a Serie A visszatért a jól bevált olaszos stílushoz. Részben ennek lett a következménye, hogy az olasz konzervativizmus után a francia ösztön és tehetség vezette a labdarúgást a 21. századba.

A jó győzelme

Az 1998-ban Franciaország diadalával záruló, hazai rendezésű világbajnokságon a francia válogatott játékstílusa erősen hasonlított az olasz csapatokéra. „A kapus, a négy védő és Zinédine Zidane miatt győztek” – harsogta a Marseille különc edzője, Rolland Courbis, akinek a szavai általánosságban hűen leírták a csapat teljesítményét: a franciák tornán mutatott játéka nagyban hasonlított a Juventus stílusára. Franciaország lényegében olaszos focit játszott, csak tehetségesebb játékosokkal.

Ezzel szemben Franciaország diadalát Olaszország felett a 2000-es Európa-bajnokságon már úgy jellemezték, mint a jó győzelmét a gonosz felett. „A stílusőrök és a francia szurkolók is megrémültek volna, ha Olaszország győz” – volt olvasható a Daily Telegraph hasábjain. 

Azt meg kell hagyni, hogy van abban valami lenyűgöző, ahogy az olasz csapatok képesek végrehajtani a tökéletesen kitervelt stratégiájukat, de hiányzik belőlük az a fajta életöröm, amely a francia fociban megtalálható.

Ehhez hasonló írások jelentek meg más újságokban is. A The Guardian úgy fogalmazott, hogy a „2000-es Eb-t a varázslat, és nem a taktika nyerte meg”. A franciák edzője, Roger Lemerre azt nyilatkozta, hogy a mérkőzés „a támadó foci győzelme volt”. Stílus szempontjából inkább 2000-re, mint 1998-ra tehető a francia uralom igazi kezdete.

A modernizáció sikere

A kétezres évek eleje azonban újabb fordulatot tartogatott. Három héttel a győztes BL-döntő után, a Porto stadionjában kezdetét vette a 2004-es Európa-bajnokság.

Már a tény maga, hogy Portugáliában rendezték meg a kontinensviadalt, nagy eredménynek számított egy olyan gazdaságilag kevésbé erős nemzet számára, mint amilyen a portugál volt akkoriban. 

A portugál labdarúgás modernizációjába fektettünk

– nyilatkozta Gilberto Madail, a Portugál Labdarúgó-szövetség elnöke, aki egyben a torna vezető szervezője is volt. „Új stadionokat és edzőkomplexumokat építettünk, ami új mentalitást eredményez majd.”

Portugália remekül szerepelt a hazai rendezésű tornán, hiszen egészen a döntőig menetelt, ahol azonban végül vereséget szenvedett Görögországtól. Az igaz, hogy a nemzetközi sikerre egészen 2016-ig várniuk kellett, de innentől fogva a portugál csapat komoly tényezőnek számított a nagy tornákon. A portugál volt az egyetlen nemzet, amely legalább a ne- gyeddöntőig jutott a 2004-es és a 2008-as Eb-n, valamint a 2006-os vb-n is. Ez hatalmas előrelépés volt ahhoz képest, hogy a 20. században mindösszesen háromszor szerepelhettek nagy nemzetközi tornán.

Ez idő alatt Mourinho a Chelsea kispadján a korszak meghatározó edzőjévé vált, míg honfitársa, Cristiano Ronaldo Európa legkiválóbb játékosa lett, amelyet a 2008-ban elnyert Aranylabdája is bizonyít. Ebben az időszakban tehát Portugália nemcsak egy Bajnokok Ligája-győztes csapattal dicsekedhetett, hanem a legkiegyensúlyozottabb európai válogatottal, a kontinens legelismertebb edzőjével, valamint annak legünnepeltebb játékosával.

Első spanyol korszak

Egy hosszú, nyögvenyelős szezon után 2008 nyarán a Barcelona szerződést bontott akkori edzőjével, Frank Rijkaarddal, a klub vezetése pedig azt a Pep Guardiolát nevezte ki, aki korábban a klub második számú csapatát irányította. Érdekes, hogy a vezetőség az éppen elérhető és jelentős edzői tapasztalattal rendelkező José Mourinho helyett választotta Guardiolát, aki négy évet töltött el a Camp Nouban, ahol három bajnoki címet és két Bajnokok Ligáját nyert. Ez a négyéves időszak egybeesett Spanyolország nagy nemzetközi dominanciájával. Hosszú ideig a spanyolokra a legnagyobb alulteljesítőként tekintettek, de a válogatottjuk lett az első csapat, amely egymás követő három nagy nemzetközi tornát is meg tudott nyerni: a 2008-as Eb-t, a 2010-es vb-t és a 2012-es Eb-t.

Spanyolország felemelkedése átalakította a labdarúgást. Egy olyan közegben, amelyben a legmagasabb szinten a védekezés és a kontrajáték dominálta a focit, és amelyben kevés figyelmet fordítottak a technikai tudásra és a játék szórakoztató oldalára, a Barcelona és a spanyol válogatott teljesen megbolygatta az állóvizet. Hirtelen a labdarúgás arról szólt, hogy ki tudja többet birtokolni a labdát, és a spanyol stílus terjedni kezdett a kontinensen. Terjedésével azonban a sebezhetőségére is fény derült.

A 21. század első néhány nagy, nemzetközi tornájára Németország védekező felfogású csapattal érkezett. A válogatott vagy hamar búcsúzott a küzdelmektől, vagy harcosságának és szívósságának köszönhetően sikerült eljutnia az egyenes kieséses szakaszig. Ez idő alatt a Bundesliga „másodrendű” bajnoksággá degradálódott Európában.

Ekkor azonban hirtelen minden megváltozott. A 2010-es világbajnokságnak már Németország volt a legizgalmasabb csapata: négy gólt lőttek Ausztrália, Anglia és Argentína ellen is. Végül az elődöntőben vereséget szenvedtek a későbbi győztes spanyoloktól, de a németek a torna során kétszer annyi gólt szereztek, mint Del Bosque együttese.

Az életutak találkozása

A 2012/2013-as szezon hozta el a német dominancia kezdetét. A fordulópontot két,  április végi este jelentette: a Bajnokok Ligája két elődöntője. Kedden a Bayern 4–0-s győzelmet aratott az elmúlt négy szezont egyértelműen domináló Barcelona felett. 

A fáklya átkerül Münchenbe

- volt olvasható a New York Times címlapján. Szerdán a Borussia Dortmund 4–1-re diadalmaskodott a Real Madrid felett. Ez már „egyértelmű bizonyíték arra, hogy Európára német dominancia vár” – állapította meg a BBC.

Mindkét csapat Spanyolországban biztosította be a döntőbe jutását, így a Bajnokok Ligája-cím a Bayern és a Dortmund között dőlt el. Most először a modern kori labdarúgás történetében a német klubfoci a minőségi játék miatt vált csodálat tárgyává. Korábban a legtöbben a szurkolók tulajdonában lévő klubokat, az olcsó jegyeket és a remek hangulatot emelték ki, de most végre maga a foci került a középpontba. Németországnak rendelkezésére állt a szükséges infrastruktúra, hogy kiképezhesse a legtechnikásabb játékosokat, és rendelkezett olyan edzőkkel is, akik képesek voltak túljárni Európa legjobbjainak az eszén. A szezon végén a Bayern legyőzte a Dortmundot a Wembley-ben, így triplázni tudott, ezt követően a bajorok azt a Pep Guardiolát nevezték ki vezetőedzőjüknek, aki Európa legelismertebb edzőjének számított ekkor. Ez előrevetítette dominanciájukat a következő néhány évre – melynek az ismét korszakos fényében ragyogó, 2023-ban Nemzetek Ligáját, 2024-ben pedig Európa-bajnokságot nyerő Spanyolország vethet – vetett? – véget.