Betekintés – más-más szemmel

Nyilvánvaló: éppen ez utóbbiból kifolyólag ez a vita mindenütt politikai felhangokkal van teli, s a minden rendszerben vitathatatlanul kényes – olykor személyes, olykor biztonságpolitikai – kérdést egyes politikai erők még mindig megpróbálják saját maguk érdekében kihasználni, függetlenül a történelmi igazságtól és figyelmen kívül hagyva azt, hogy a téma ma már messziről sem olyan mozgósító hatású, robbanótöltetű, mint volt a kilencvenes évek elején. Tekintettel arra, hogy Csehországban – amely Németország mellett a legmesszebbre ment el az archívumok nyilvános hozzáférhetősége terén –közzétették az egykori csehszlovák kommunista állambiztonsági hivatal (ŠtB) egykori titkos együttműködőinek a hivatalos névsorát is, érdemes szétnézni, mi is a helyzet ebben a témában a régió további volt szocialista országaiban.

Ami az egykori tábor vezető hatalmának, a kilencvenes évek elején széthullott Szovjetuniónak az utódállamait illeti, a helyzet lényegében nagyon egyszerű: az egykor hírhedt KGB archívuma, múltja gyakorlatilag sehol sem hozzáférhető, nem nyilvános viták tárgya, mert a legtöbb országban az egykori helyi kommunista vezetés, illetve annak utódai vannak hatalmon, bár azt meg kell jegyezni, hogy mai érdekeik mások, mint egykoron, amikor mindnyájan a hatalmas Szovjetunión belül tevékenykedtek. Lényegében azonban csak mezcsere történt, s az érintettek a szovjet mezt nemzeti mezzel cserélték fel. Bizonyos kivételt csak a három balti ország – Észtország, Lettország és Litvánia – képez, ahol erőteljesebb volt a szovjet állambiztonsági hivataltól való elrugaszkodás. A helyzetre általánosan jellemző, hogy Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin is a KGB-ben csinált karriert, évtizedeken keresztül magas tiszti beosztásban dolgozott, s a KGB igazgatói székéből került egyenesen a Kremlbe.

A legnagyobb lépést – s elsőként – a németek tették meg. Az egyesült Németországban 1992-től tekinthet be gyakorlatilag mindenki a megszűnt Német Demokratikus Köztársaság állambiztonsági hivatalának, a Stasinak a levéltárába, amelyet jelenleg a Gauck intézet gondoz. Bár eredetileg voltak félelmek, hogy a levéltárak megnyitása társadalmi, személyi konfliktusokat, egyfajta leszámolásokat vagy bosszúkat fog előidézni, az aggodalmak alaptalannak bizonyultak. Persze problémák vannak, s ott sem megy minden viták nélkül. Kiderült, hogy az archívumok megnyitása számos ismert, egykori nyugatnémet személyiséget is érint, mert bizony voltak különféle összefonódások, kapcsolatok a két német állam struktúrái, szolgálatai, emberei között, amit ma nem lehet nem természetesnek venni. A német–német probléma sem kevésbé bonyolult, mint a magyar–magyar kapcsolatok. ĺgy történhetett meg aztán, hogy például Helmut Kohl volt német kancellár, az egyesülés atyja, illetve Katarina Witt keletnémet műkorcsolyázó olimpiai bajnok is nemrégiben bírósági úton elérte, hogy aktái zárolva legyenek.

Csehországban – hasonlóan a németországi helyzethez – gyakorlatilag ma már szintén igen széles körben hozzáférhetőek az egykori kommunista állambiztonság dokumentumai. E két ország valószínűleg azért is tart jóval előbbre, mint a többi korábbi szocialista állam, mert ott a rendszerváltás első időszakában azonnal eltávolították a hatalomból a dogmatikus, minden változást ellenző kommunista vezetőket, így az archívumok megnyitása napi politikai aktualitást is kapott, s része volt az akkori hatalmi harcoknak. Ilyen megfontolásokból született meg 1991-ben Csehszlovákiában a lusztrációs törvény, amely kizárta az új demokratikus rendszer vezető tisztségeiből egyebek között a volt állambiztonságiakat, illetve az állambiztonsággal együttműködőket is. Ma az archívumok folytatódó megnyitása már messziről sem vált ki a cseh társadalomban ilyen indulatokat.

A közös szövetségi állam szétesése után önállóvá vált Szlovákiában a Vladimír Mečiar vezette kormányzat lényegében figyelmen kívül hagyta a lusztrációs törvényt, s azóta hivatalosan gyakorlatilag nem alkalmazzák. A volt állambiztonsági szolgálat szlovákiai archívumainak megnyitása most került ismét napirendre, éspedig a Nemzeti Emlékezet Hivatalának megalapításával. Meg kell említeni, hogy az egykori közös ŠtB-archívumok kezelését Prága és Pozsony között megállapodások szabályozzák.

Magyarországon, ahol a rendszerváltást bizonyos értelemben az akkori állampárt reformszárnya vezényelte le, indulatos viták után csak 1997 őszén nyílt lehetőség a volt állambiztonsági hivatal dokumentumaiba való betekintésbe. El kell mondani, hogy jóval korlátozottabb mértékben, mint Németországban vagy Csehországban. Az aktákat a Történelmi Levéltár kezeli, s a hozzáférhető információk szerint mintegy 160 ezer személy iratai találhatóak meg az archívumokban. Ebből állítólag 40 ezer olyan személyé, akit az állambiztonság titkos együttműködőjének lehet minősíteni. Megszületett az átvilágítási törvény is. Ha a jogszabály által felsorolt magas tisztségeket betöltők közül valakit az illetékes bizottság érintettnek talál, akkor diszkrét módon felszólítják, hogy mondjon le. Ez azonban nem kényszeríthető ki. Nevét azonban ez esetben nyilvánosságra hozzák. Volt, aki vállalta, volt, aki nem, s a közvélemény esetleg a következő választáson eldönthette, újraválasztja-e az illetőt vagy sem. Lényegében a magyarországihoz hasonló szabályozás, illetve társadalmi helyzet van ma Lengyelországban is.

Romániában a Securitate valóban félelmetes volt, ezért mindjárt 1989 véres karácsonya – a rendszerváltás eseményei Romániában több mint ezer emberéletet követeltek – után, napirendre került az igény az archívumok feltárására és nyilvánossá tételére. Prágától és Berlintől eltérően ez azonban nem volt érdeke a Ion Iliescu által hatalomra került neokommunistáknak, akik a Securitatét saját hatalmi eszközüknek tekintették. Bár a Securitatét hivatalosan megszüntették, a gyakorlatban nem. A sebtében újjáalakított állambiztonság élére is egy volt Securitate-tiszt, Iliescu közeli barátja és munkatársa került. Az új szolgálat is megérte pénzét: nem titok, hogy minden jel szerint az ő emberei álltak az 1990 márciusi marosvásárhelyi magyarelle-nes véres pogrom mögött, s a Zsil-völgyi bányászok szintén véres bukaresti fellépéseit 1990-ben és 1991-ben Iliescu politikai ellenfeleinek tábora ellen szintén ők szervezték. A román parlament csak 1997 őszén fogadott el egy felemás törvényt a Securitate irattárának nyilvánossá tételéről, s a kérdés máig sincs tisztázva. A hatalomnak ma sem érdeke az archívumok teljes megnyitása, hiszen azt saját kénye-kedve, érdekei szerint tudja használni. Nem véletlen, hogy a demokratikus erők nemrégiben Bukarestben tiltakozó akciót szerveztek a folytatódó titkolódzás ellen.

A még délebbre fekvő Bulgáriában először 1997-ben hoztak törvényt az archívumok megnyitásáról. Sajtóhírek szerint a korábbi dokumentumok felét addigra már megsemmisítették. Ez egyébként kisebb-nagyobb mértékben más országokra is vonatkozik, mert az adattárak mindenütt foghíjasak. Sokan részben ezért is vitatják, hogy ma kizárólag az akkori dokumentumok alapján hozzanak ítéletet emberekről, ügyekről. Az exkommunista bolgár államfő, Georgi Parvanov azonban tavaly a baloldal támogatásával elérte, hogy az országban újra alapvetően megnehezítették a volt állambiztonsági archívumokba való bejutást. A témával foglalkozó parlamenti bizottságot szintén megszüntették, s a volt titkos ügynököket érintő információk ma ismét államtitoknak minősülnek.

Bár kevesebb nyilvános figyelem irányul rá, de lényegében hasonló viták és kulisszák mögötti politikai csatározások folynak a szocialista rendszerben működő kommunista pártok, illetve néhány más párt vagy politikai szervezet korabeli archívumairól is. Nyilvánvaló, hogy itt is elsősorban a politika szól közbe. Példaként a csehországi helyzet: míg a kommunista párt levéltára lényegében kutatható és nyilvános, addig a volt Nemzeti Front más pártjainak archívumai zárva maradtak. Sajtóhírek szerint ez elsősorban a mai kormánypárt, a Kereszténydemokrata Unió–Csehszlovák Néppárt „érdeme”, amely tart attól, hogy a szocialista évtizedekben működő Csehszlovák Néppártról esetleg olyan dolgok kerülhetnének napvilágra, amelyek a mai utódpártot is kompromittálhatnák.