Az imazsámoly alatt

Tucatnyi szempontból lehetne hírmagyarázatot írni arról, hogy a magát polgári államnak deklaráló Szlovák Köztársaság kormánya tegnapelott jóváhagyta az SZK és a Vatikán közötti szerzodést. Idézhetnék országunk alkotmányának 1. cikkelyébol: „/1/ A Szlovák Köztársaság szuverén, demokratikus jogállam. Semmilyen ideológiához, sem valláshoz nem kötodik.” Felsorolhatnám az európai történelemnek azokat a fényes pillanatait, amikor progresszív társadalmi erok hatására egy-egy fejlettebb országban megvalósult az állam és az egyház különválása. Olvasmányossága mellett is tanulságos téma lenne annak részletes taglalása, hatévesen hogyan éltem meg szülofalumban, hogy egyik napról a másikra egy demokratikus országból olyan államba kerültem, amelyben a vallásos nevelés szükségességét kakastollas csendorök puskatussal verték bele apám fejébe. lrhatnék arról is, hogyan csinálják az állam és az egyház különválasztását Amerikában. Taglalhatnám, hogyan lelkesedett Ady Endre idestova száz éve, amikor Franciaországban megtörtént az állam és az egyház különválasztása. De nem ezekrol a könnyuszerrel lábjegyezheto, így bizonyítható dolgokról írok, hanem olyan jelenségrol, amelyet csak látunk, de amelyrol nem készíthetok se szociológiai felmérések, se hírlapi tudósítások, se kommentárok. A közhiedelemmel ellentétben a közírók jobbik felére a szemérmesség jellemzo. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy hitbéli dolgokról az elmúlt csaknem 14 évben legfeljebb általánosságban esett szó. A magára valamit adó kommentáríró a vallásosság kérdését az egyén legbelsobb magánügyének tekinti. lgy kevés publicistának jutott eszébe írásban arról morfondírozni, hogy X miniszter fényképe azt a pillanatot örökíti meg, ahogy a kormány tagja éppen magához veszi az oltáriszentséget. Magánügy. Legfeljebb elmosolyodunk, hogy az adott pillanatban – egészen véletlenül – éppen a helyszínen volt egy kóbor fotoriporter. Múlt héten, a locsei búcsú másnapján is mosolygásra késztetett az a sajtóbéli pillanatfelvétel, amelyen Schuster köztársasági elnök volt látható más közjogi méltóságok társaságában. Földön térdepelve ájtatoskodtak. Kivéve köztársasági elnökünket, akinek térdei alá imazsámolyt tettek. Aztán eszembe jutott, hogy a kormány a Vatikán-szerzodés megszavazására készül, és már nem volt kedvem mosolyogni. Ettol a pillanattól kezdve már kevésbé hittem abban, hogy ez a politikai garnitúra tudja, miként kell egy erkölcsi és gazdasági válságban vergodo országot elindítani a korszerusödés útján. Közjogi méltóságaink jelentos része mostanában, ahol csak teheti, hangsúlyozza hívo keresztény mivoltát. Rudolf Schuster ezt például olyan látványosan teszi, hogy már-már azt kell gondolnom, sok bunt követhetett el, mielott 1989. november 17-én délután negyed hatkor hirtelen rálépett a damaszkuszi útra.