Az én bölcs szüleim

Pozsonynak olyan utcájában nőttem fel, ahol rajtunk kívül nem voltak magyarok, de szinte mindenki tudott magyarul. Így bár a szlovák környezet természetes volt számomra és valamennyire értettem is szlovákul, nem igazán beszéltem a nyelvet. Amikor eljött az iskolába íratás ideje, egy családtag megpedzette, hogy a szlovákba menjek, mert az szemben van, a magyar meg messze, trolizni kell, aztán átszállni villamosra. A szüleim mégis a magyar iskolára voksoltak. Hát hagynátok, hogy egy ilyen okos kisleányka ne a legjobb tanítást kapja és elvesszen az életben?

Akkor hangzott el apukám szájából az a mondat, amit anyukám később oly sokszor idézett: magyar gyereknek magyar iskolában a helye, punktum. Nekem abban a pillanatban teljesen mindegy lett volna, csakhogy aztán még a beíratás előtt szereztem egy felejthetetlen tapasztalatot.

A szüleim elvittek egy rajzkörbe. Nagy döbbenetemre ott mindenki szlovákul beszélt, s bár addig azt hittem, hogy tudok szlovákul, alig értettem valamit. A tanító néni szólt, az összes gyerek tudta, mit kell csinálni, én meg csak bámultam, és tiszta butának éreztem magam. Nagyon rossz volt. Most is emlékszem. Mintha süket lettem volna, pedig nem voltam az. Mintha ott sem lettem volna, pedig ott voltam. De ez még semmi. A tanító néni észrevette, hogy nem reagálok, csak ülök kővé dermedve, és akkor kérdezett tőlem valamit. Már attól megrémültem, amikor észrevettem, hogy rám néz, mert tudtam, hogy meg fog szólítani, s amikor megszólított, nem értettem semmit. Azt gondoltam, a nevemet kérdezi, s bár nem voltam félős kislány, csak halkan tudtam kinyögni: Zsuzsika. De nem olyan halkan, hogy ne hallják. Lett is hatalmas röhögés. Röhögtek a gyerekek, röhögött a tanító néni. Aztán ceruzát nyomott a kezembe, és mutatta, hogy rajzoljak. Én meg letettem a ceruzát, pedig szerettem rajzolni. Mozdulatlanul ültem, és erőlködtem, nehogy kicsurranjon a könnyem. Szégyenkeztem. Butának, nevetségesnek, semminek éreztem magam. És mélységesen megbántottnak, megalázottnak. Persze, ezeket a szavakat akkor még nem ismertem, de attól még éreztem, s azt az érzést máig fel tudom idézni, s most már meg is tudom nevezni. Pedig nem bántottak, csak nevettek. De ezt, akkor, kisgyerekként nem tudtam különválasztani.

Soha többet nem mentem oda. Mert nem kellett. Ha belegondolok, hogy az iskola első osztályában történik ez velem, ahova nap mint nap járni kell, az egész belsőm beleremeg. Szerencsére a szüleim nem tettek ki ilyen borzasztó élménynek.