Az emlékezés zavarai

Wladislaw Bartoszewski volt lengyel külügyminiszter, a náciellenes varsói felkelés egykori résztvevője egyenesen kéretlen és hamis megnyilatkozásnak nevezte az elnöknő kijelentését, miszerint: „A lengyel néppel együtt gyászoljuk a halottaikat, s bízunk a békében és a baráti szomszédságban.” A cseh Právo az együttérzés kinyilvánításával szemben arra hívta fel, majdhogynem megbotránkozva a figyelmet, hogy a kitelepített németek „jó néven vennék, ha Lengyelországban elgondolkodnának a németek kiűzése felett.”

De miért kerülnek egymással diplomáciai szintű feszültséget teremtő ellentmondásba ezek a múlttal való szembenézés kölcsönösségének szükségességére utaló jelek? A heves reagálásmód nem váratlanul következett be, az utóbbi időben a lengyel és a német médiákban elmérgesedett viták folyománya. Lengyel részről provokációnak vették azt az ötletet, illetve tervet is, hogy Berlinben elüldözések elleni központot kellene létesíteni, amelynek szorgalmazásában vezető szerepet vitt az említett Erika Steinbach. Kezdeményezése a lengyel közvéleményben úgy hatott, mint a háború előidézése, a lengyelek üldözése, a lengyel értelmiség programszerű kiirtására irányuló elvetemültség és az áldozataik közötti különbségek tudomásul nem vételének arrogáns kifejeződése.

A lengyel közhangulatban úgy tűnik, visszaütött a rendszerváltás utáni, a megbékélés iránti illúziók táplálása, az előítéletek rövid időn belüli leküzdésének szinte testközelinek hitt esélye. S amikor jelentkezni kezdtek az egységesülő Európán belül a múlt győzők és legyőzöttek szerinti sérelemlistájának polarizáltságát oldó változások, egyszerre kiütközött az ünne-pélyes kinyilatkoztatások, kézfogások, nagy összeborulások, patetikus emlékműállítások múló hatóereje. A tabuk eltűnése természetesen az újraegyesült Németország számára is lehetőséget nyújt, hogy a német identitásápolás a háború utáni megtorlásokat, elüldözéseket és kitelepítéseket a nagyrészt ártatlan áldozatok szemszögéből is láttassa. Mindez hirtelen lavinaként zúdult a lengyel köztudatra, megtépázva az áldozatvállalás nemes vonásait viselő lengyel háborús önarcképet. S ehhez járult, hogy mind az Európai Unió keleti bővítése, mind az iraki háború mindkét országban együtt járt a nacionalista hangvétel felerősödésével.

A lengyelországi uniós népszavazás végkimenetelében meghatározó szerepet játszott a nemzeti érdekek megvédésének hangsúlyozása. S ekkor kapott lendületet a német közvéleményben a háborús emlékezetre kiható hangsúlyeltolódás, amikor is a Kafka című folyóirat két gondozójának, Ingke Brodersennek és Rüdiger Dammann-nak a találó megállapítása szerint a német „visszaemlékezés-kultúrában” a súlypont a nácizmus áldozatairól egyre inkább áthelyeződött a német háborús szenvedésekre, a német városok bombázására, a németek háború utáni elűzésére. Ennek a folyamatnak a kellős közepén állt elő Erika Steinbach az elüldözések elleni központ berlini felállításának a gondolatával, mellőzve az óvatosságra, a félreértések lehetőségére és a nacionalista hangulatok kölcsönös feléledésének és elfajulásának a veszélyére figyelmeztető ellenzők véleményét. Lengyel részről joggal támadtak olyan érzések, hogy elmosódik a tettesek és az áldozatok közötti különbségtétel, a németekkel szembeni háború utáni magatartás elszakad az előzményektől. De a lengyeleknél is, ahogy erre az említett folyóiratban Adam Krzemiński lengyel közíró, hívja fel a figyelmet, feledésbe merült a lengyel püspököknek még a hatvanas évek közepén, német hittársaikhoz intézett üzenete: „Megbocsátunk és bocsánatot kérünk.” S ezzel alapos csapás érte a történelmi emlékezet közös európai kultúrájához fűzött reményeket.

A viszály politikai dimenziókat ölt. A lengyelek immár hajlamosak a kellő érzékenység hiányának, illetve az egyoldalúságnak a történelmi revízió politikája számára utat egyengető törekvéseket tulajdonítani, s azok erősen felnagyított, olykor szinte rémképszerű látomásaival viaskodni. Történik mindez az unió két tagállama között. A magyarság számára sem közömbös, hogy felülkerekedik-e az ellentétek európai közös, a nemzeti kereteket meghaladó kezelése, vagy az unió lesz kénytelen együttélni ezzel a felemás állapottal. A történelmi emlékezet hirtelen politikai viszályba torkollása magyar szemszögből felveti a kérdést: vajon az emlékezet zavarai gerjesztenek-e politikai indulatokat, vagy maga a politika ad tápot az emlékezet egyoldalúvá válásának?

A szlovák–magyar viszonyban ugyanis az okok és okozatok körforgást okozó felcserélődése nehezíti a megbékélési szándékok nyugvópontra kerülését. A legutóbbi ilyen irányú kísérlet közös nevezőre szeretné hozni a 19. századi „klasszikus”, az uralkodó körök által gyakorolt nemzetiségi elnyomást, az okozókat és felelősöket úgymond kollektivizálva a második világháború utáni, elűzéssel megvalósított, illetve végrehajtani szándékozott etnikai tisztogatással. Persze, ha a történeti láncreakciók értelmezése a történeti valóság utólagos ideológiai képződményeiből és a mítoszok hatásából indul ki, az említett kapcsolatba hozásnak lehet logikája. S ez nem hagyható figyelmen kívül. Azonban az egymást gerjesztő sérelmek közötti tényleges összefüggések csak a korabeli állapotokat ugyan figyelembe véve, de saját súlyuknak és időbeli behatároltságuknak megfelelően, egy mai értékrendet érvényesítve tisztázhatók. S ehhez aligha járulhatnak hozzá az olyasfajta kijelentések, ahogy egy, a masaryki hagyományokat szinte minedenekfölé helyező történész aszszony tett, a beneši dekrétumokkal kapcsolatban: mit lehetett tenni velük (mármint a szudétanémetekkel és kimondatlanul is a magyarokkal) – kirúgni (sic!) őket. De a Nagy-Magyaország visszaállításával riogatóknak is jócskán besegít, ha a magyarlakta vidékek elszakításával összefüggésben egyre inkább az ország kétharmadának elvesztését emlegetik. Él a remény, hogy az Európai Unió politikai kultúrája mégiscsak kedvező hatást gyakorol a közép-európai emlékezéskultúrára. S a sérelmek közös, egymás iránti empátiával való megélése veszi elejét azok elmérgesedésének.