Az emlékezés méltósága

Két embernyi magas akácok nőtték körbe. Megroggyantak a támpillérek, vedlik a vakolat, nincs egyetlen ablakán se üveg. Egy csavarhúzóval is kinyitható olcsó lakat fityeg egy agyonhasznált vaspánton. Ennyi védi, védené az illetéktelen behatolóktól. Aki építette, már nem bír kijárni hozzá, hogy a hűs árnyú diófa koronáján átzuhanó sugarakból koszorút fonjon, és ráhelyezze azt a tőkéken duzzadó fürtökre. Kicsinyke ház, kicsinyke pincével, négy és félárnyi területen foghíjasan és elvadulva megmaradt tramini és olaszrizling tövekkel. A házikót körbenőtték az akácok, a szomszéd telekről napjában át-átszóló szomszéd jó fél évtizede már csak egy másik világból szólongathatná, hogy gyere már, Barnuskám, igyunk egy jó pohár fehéret a tiédből, aztán meg egy jó pohár vereset az enyémből. Akkor tört el benne is valami. Még egyszer volt szüret azután, azóta fél kéz, fél láb úgy lóg rajta mint a rongy, a szélütés nyoma soha el nem múlik már. Pedig de kimenne még. Azt a kisdemizson törkölyt is ki kéne már ásni, amit a ház sarkában rejtett el. Ha lagzira nem kellett, majd jó lesz temetésre. Nem kell a szőlő, istenem, nem kell a szőlő a saját fiának se, s ez a sóhaj ezerszer kiszakad belőle. Most meg el akarják adni. Nem bírja művelni senki se. A földet, azt, amiért az ő apja annyit robotolt, a kis házat, amelyet hétvégeken talicskán két kilométerről felhozott pár zsák mészből, téglából és cementből rakott össze. Azt mondják a fiatalok, annyi munkáért, amit kint dolgoznának, ezer liter bort lehetne venni a szupermarketben, ha mai órabérre átszámítják. Lehetni lehet, de nem saját bort! Nem azt a fényes, kedves, illatos traminit, azt a savanykás, emberes rizlinget, amelyet ő csinált. Még van húsz liter belőle. Ha elfogy, nincs tovább értelme. Pancsot nem iszik, dolgozni nem tud, minek már így az egész. Meg kéne halni, mielőtt elfogy, mielőtt eladják a telket. Legalább nem látná, hogyan tépik ki az évtizedeken át gondosan kezelt tőkéket, hogyan verik szét a házikót.