Az éhség továbbra is úr

A fejlődő világban közel minden negyedik másodpercben egy ember éhen hal. Naponta 34 ezer, 5 éven aluli gyermek hal meg elégtelen táplálkozás vagy az éhínség kiváltotta betegség miatt. Kár volna folytatni a döbbenetes statisztikát. „Tűrhetetlen helyzet, hogy emberek százmilliói maradnak éhen napról napra, miközben a Föld erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy mindenkinek jusson táplálék” – állítja a FAO, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete. Éppen ezért a szervezet a hétfőtől tartó római világélelmezési csúcstalálkozóján célul tűzte ki, hogy 2015-ig a felére csökkenti a napjainkban 850 millióra rúgó éhezők számát. Talán ünneprontásnak tűnik, ha a merész szándéknyilatkozatot már most nagy valószínűséggel teljesíthetetlennek minősítjük. Ugyanis nem a politikai kinyilatkozások, a csillogó konferenciatermekben terített asztal mellett megfogalmazott óhajok a mérvadóak, hanem a rideg valóság. Amikor 1974-ben először rendeztek tanácskozást a Föld élelmezési gondjairól, a résztvevők nem csekély bizakodással egy évtized alatt megszüntethetőnek vélték a világméretű éhezést. Azóta kiderült: a fejlett világ közönye, jelképes pénzügyi segítsége, továbbá a leginkább érintett fejlődő országok felelőtlen hozzáállása, viharos belpolitikai helyzete miatt – a műszaki és agrártechnológiai feltételek megléte ellenére – a probléma nem orvosolható ilyen gyorsan. Az 1970-es évektől kezdődően az afrikai földrész kivételével a többi meghatározó fejlődő régióban növekedett az élelmiszer-fogyasztás; Kína és India a legalapvetőbb mezőgazdasági terményekből önellátóvá vált, a közel-keleti térség az olajbevételekből képes volt finanszírozni élelmiszerimportját, Latin-Amerikában és a Távol-Keleten az alultáplált népesség lélekszámát tekintve ugyan növekedett, a százalékos arányokat vizsgálva viszont csökkent. Afrika ellenben továbbra is az éhség kontinense maradt: a Száhel-övezet, Szudán, a Szomáli-félsziget, Angola, Lesotho, Zimbabwe, Malawi, Mozambik a Föld legkiterjedtebb éhségövezetét alkotja. Bármennyire fájó is, de a globalizálódó világgazdaság legfontosabb szereplői az imént felvázolt térségbe mindaddig nem lesznek hajlandók életet mentő pénzt fektetni, amíg a régió országaiban nem alakulnak ki stabil politikai körülmények. Ez pedig azt jelenti, hogy az európai, amerikai, japán vagy ausztrál polgárok még hosszú éveken át elborzadva nézhetik tévéik előtt jóllakottan ülve a csontsovány és az éhségtől felpuffadt afrikai gyerekeket.