Az agy, ha hevül

Évek óta nem mond már semmit sem. Pedig jár a szája hat helyett is. Mozog az ajak, kivillannak a fehér fogak, helyenként fröcsög a nyál is, értelmesnek tűnő szavak huppannak ki a garatból az ismerős hangfekvésben, hozzá jól megkoreografált gesztikuláció: az egyik kéz a levegőben, a másik pihen, hogy gazdája a nyugalom szobrának látszódjék. Ömlenek a szavak a szájból, értelmük van is, meg nincs is. Mi értelme ugyanis azoknak a szavaknak, amelyeket ugyanabban a sorrendben évek hosszú során hetente legalább négyszer reprodukál az agy, és utasítást ad kiejtésükre?

Ez az agy valószínűleg szűkre szabott, képtelen megérteni, mire is kellene válaszolni, nem tudja feldolgozni az információt, ezért sablonokat pumpál a szájba, ahonnan ezek kibuggyannak. Példákkal illusztrálható az agy ilyen rövidzárlata: a „Mit tud a lehallgatási botrányról?” kérdésre például ugyanazt a választ generálja, mint a „Milyen részvételt vár el tőlünk az Egyesült Államok egy Irak elleni háborúban?” felvetésre, vagy a „Miért szüntetik meg a vasúti szárnyvonalakat?”-ra. Az ilyenfajta agy igazán ritkán rukkol elő önálló kezdeményezéssel, de olyankor átlépi önmaga kereteit, és mondjuk egy feljelentési ügy miatt koalíciós tanácsot hívat össze gazdájával. Ennek következményei nem oly vészesek, hiszen rosszabb esetben csak három embert érintenek. Ám mikor túlhevül az agykéreg, képes rendkívüli sajtóértekezletet is összetrombitálni, hogy aztán ne mondjon semmit Irakkal kapcsolatban, s komplett hülyét csináljon tulajdonosából ország-világ előtt. Ami, ugye szintén nem lenne nagy gond (lásd: internetes hősök, mint Szalacsi, vagy Polgár Jenő), de ha ez az agy netán egy ország irányítására is szolgál, bizony boncolgatnivaló.

A választási eredmények ismeretében ujjongtam, hogy nem Robert Fico alakít kormányt, ám amikor rádöbbentem, hogy Mikuláš Dzurinda ismételhet, enyhe rosszullét fogott el. És az csak fokozódik.