Átverős utaskísérők

Negyvenfokos hőség, perzselő nap, porvihar – valahol Törökország déli részén, 2002 nyarán. Autóbuszunk csökönyös öszvér módjára cammog az autópályán araszoló kocsisorban, a légkondicionálás a lehető legmagasabb üzemmódba kapcsolva, mégis fulladozunk a hőségtől és egy idő után az izzadságszagtól is. Mégsem panaszkodunk, hiszen az út mindenért kárpótol. A busz utasai egy ismert szlovákiai utazási iroda ügyfeleiként a közeli Alanyában nyaralnak, és most a hatórányi autóútra található Pamukkale mészkőcsodájához és a közelében található festői, római kori amfiteátrumhoz tartanak. Fejenként potom harminc euróért, vagyis mintegy 1400 koronáért. A választható kirándulásokat az utazási iroda természetesen az útért befizetett összegen felül szedi be, és az utasokkal a megérkezésüket követő pár órán belül kifizetteti. Többségüknek így nincs ideje arra, hogy felmérje a helyi utazási irodák ajánlatát, amely 10 euróval olcsóbb. Igaz, német és angol idegenvezetőket adnak az utasok mellé, a szlovák utaskísérők teljesítményét tekintve azonban néha azt kívánjuk, bárcsak ne is értenénk, amit mondanak. A harminc év körüli, egyébként „optimista“ vezetőnk most épp ötödször mondja el, hogy Törökországnak hány lakosa van, és hogy a lakosok többsége az iszlám hitet vallja. Az úti célról csak annyit, hogy a világ egyik csodája, meg hogy szép. Előadását így valószínűleg minden gyengén látó értékelné. Az igazi hideg zuhany azonban a hatórás buszozást követően érkezik, amikor bejelenti, hogy a csodában csak egy órát gyönyörködhetünk, mivel visszafelé még meg kell állnunk egy szőnyegboltban, egy ékszerboltban és - desszertként – egy textilboltban is. A két előbbit még tekinthetjük helyi jellegzetességnek, az utóbbi azonban már inkább csak az utaskísérő egyéni pénzszerzési akciójának tűnik, amelyhez a kiszolgáltatott turistákat veszik igénybe, akik a sok bóvli láttán leginkább csak dühönghetnek. Ugyanis gyaníthatóan itt csak az utaskísérő jár jól, aki nyilván nem ingyen vezérli ide a gyanútlan turistákat.