„Ať si jdou?”

Csehország – amelyről a Szlovákiához, Magyarországhoz való nagyfokú hasonlóság és párhuzam miatt szólunk – gondjának-bajának nagy része röviden így foglalható össze: a politika kizárólag az újraelosztás, az azon belüli pénzlenyúlás színtere lett. A pártok a könnyen jött európai forrásokat saját bevételüknek tekintik. A korrupció és az urambátyámviszonyok ilyen mértékű eluralkodására talán csak a maffia szülőhazájának tekintett egykori Dél-Olaszországban lehetne találó hasonlat. A politika olyannyira magasról tesz a közérdekre, hogy már lassan nem is tudja, milyen országban és milyen viszonyok közt kellene közérdeket képviselnie. Ez ma Csehország megoldhatatlannak látszó problémája, s erről a legkevésbé Brüsszel tehet. Ha van Brüsszelnek bűne, akkor az éppen az, hogy túl korán engedte be a posztszocialista államokat, s úgy vélte, a kohéziós és kiegyenlítést célzó alapok segítségével saját szintjére emelheti a belépőket. S ami ebben nem hiba, hanem bűn, az az a tény, hogy mindezt saját piacának bővülése motiválta. Václav Klaus, aki libertiánus és monetáris közgazdászként – Balczerovicz után szabadon – sokkterápiával gyógyította a szocialista gazdálkodástól beteg csehszlovák gazdaságot, a reform harmadik évében tette ama csodálatos kijelentését, mely szerint „feketegazdaság, illegális pénz” márpedig nincsen. Václav Klaus akkor kényszerült aránylag sikeres kormányzati ciklusok után távozni a kormány éléről, amikor pártja finanszírozásában megmagyarázhatatlan visszásságok bukkantak fel. Klaus a Szlovákiával kapcsolatos, a kilencvenes évek elején nagyon is élő problémák megoldására az „ať si jdou” (akkor csak menjenek) módszerét választotta, kiváló partnerre találva Vladimír Mečiarban. Aztán Václav Klaus, amikor még tekintéllyel bírt az EU-ban, nem politikus társainak meggyőzésével küszködött, inkább truccolt egy nagyot – a prágai váron ugyanis az ő elnöksége idején még az uniós zászló sem lobogott. S ugyanaz a Václav Klaus (aki Davosban komoly pénzügyi szakemberekkel szokott reggelizni) nem látja, legalábbis könyvének leendő olvasóival nem közli, hogy a keleti országokban a közberuházások 65– 80 százaléka európai pénzekből történik, s az unióba befizetett részesedésünket messze felülmúlja az onnan érkező összeg. Magyarán, a kilépés után ennyivel kevesebb lenne a közberuházás – és a lenyúlások mértéke is ennyivel csökkenne. És hát nem Brüsszel okozta, hogy a mélyszegénységet megoldani hivatott projektek tájainkon osztályon felüli szállodákban, csúcstechnikai eszközökkel bemutatott prezentációkkal kezdődnek, olyan honoráriumokért, amelyek óradíja fél évre megoldaná egy mélyszegénységben élő család gondjait. A Václav Klausszal kapcsolatos gondolatokat nem véletlenül boncolgatjuk akkor, amikor leírhatjuk: Jahnátek földművelésügyi miniszter azt mond, amit akar, rokonai aránya tárcájának alkalmazottai között akkora, amekkorával a minket anno felvevő európai országokban többé portás nem lehetne a közszférában. S korrupció ugyan van, de egy teljes kiskereskedői ágazatot – a trafikokról beszélünk – sem Ausztriában, sem Hollandiában nem lehetne pártcsókosok kezére juttatni. Említjük csak azért, mert lehet Brüsszelre mutogatni, de ott Ficónak, Orbánnak, de még Rusnoknak is szavazati és vétójoga van. Brüsszel olyan, uraim, amilyenné önök is formálják, s közvetetten formálta egy ideig Klaus is. Ha most Brüsszelben azt mondanák „ať si jdou”, nagyon nagy orcára esés tanúi lennének a csehek. Gonoszkodva kissé, nagyon csehül állnának. Nem baj, ha ezt Pozsony, Varsó, Budapest vagy akár Tallin is tudatosítja. A véleménynyilvánítás szabadságáért, amelyre Klausnak szintúgy alapvető joga van, pedig csörgették egypáran a kulcsot anno. Vele együtt.