Ars morendi helyett...

... napokig semmi más, csak halál egyenes adásban. Ars morendi – meghalás művészete! Amihez elsősorban az kell, hogy az ember legszemélyesebb, tudatosan megélhető élményét, a világból való elmúlást magánügyként kezelje a még itt maradók tömege. Engedtessék már meg közéleti emberként is magánembernek maradni a végső órán. Aki tudott szépen élni, annak megadatik a szépen meghalni tudása is. A világ ma azonban nem olyan, amely ezt megengedné, különösen nem olyan emberrel szemben, akit mindenütt a kerek földgolyón ismertek. A szentatya, II. János Pál tudott szépen élni s nem hagyták szépen meghalni... Háromóránként közlemények az éppen aktuális szenvedésről, morzsák és pletykák minden apró, ezekben a pillanatokban lényegtelen, az egész emberi élet értékelésekor pedig szóba sem hozható apróságokról. Diagnózisok a megöregedett szervezet folyamatos leromlásáról, aztán pedig információk arról, hogy mit mond, mit üzen a még itt maradottaknak. Személyre szóló üzeneteket egy egész világ tudomására hozva! Hidegrázás! Mint a hiénák, úgy figyelték a hírügynökségek is, meg az emberek is percről percre a vatikáni eseményeket. Bolyongva a világhálón szombaton kora hajnalban morbid adatra bukkantam. Egy magyar közszolgálati honlap elintézett ügynek tekintette a pápa halálát. A szerkesztő szemrebbenés nélkül kiírta a születés időpontja után 2005-öt mint elhalálozás dátumát. Ezután még majd húsz órát élt a szentatya! Mondhatnánk, apróság, figyelmetlenség, bárdolatlanság, butaság vagy minek nevezzük még? De nem, mert ez és így felelőtlen félretájékoztatás és akár kegyeletsértés is. Mohó a plebsz, hír kell, információ, botrány, pletyka, valami kiszivárogtatott, valami bennfentes, valami, amit csak én tudok még, hogy azt büszkén továbbpletykáljam. Hidegrázás! Emberek vagyunk, vagy mi a fene? Haldokló és már eltávozott embertársunkhoz méltatlanok, mert az ő szent és legbelsőbb élményét tettük percenként híradás témájává. Negyedszázaddal ezelőtti filmélmény jut eszembe. A XXI. század elejére datált félfantasztikus filmben egy haldokló ember életének utolsó pillanatait egyenes adásban közvetíti a televízió. A film kérdései mára valósággá váltak: mennyire van joga és lehetősége egy embernek magánemberként élni, mikor a dögevő világ valami elborzasztóra, valami ízes, zaftosra vágyik, amin aztán csámcsoghat? S tegnap, ma ugyanez történik, valósággá válik a német filmesek rémálomszerű víziója: halál egyenes adásban. Ráadásul maga a szentatya a főszereplő. Az az ember, aki meg tudott maradni roncs testben is derűsnek, aki meg tudta érinteni hús-vér kezével a másik oldal kapuját. Ars morendi! Ehhez meg kellett tanulni élni! Ez az igazi méltóság! Halál, hol a te hatalmad?