Arcok és jellemek

Egy népszerű szlovák hetilapban a minap fotósorozatot közöltek, amely azt demonstrálja, miként ölti fel Mikuláš Dzurinda Vladimír Mečiar arcát. A fejlett számítógépes grafika segítségével egyébként manapság már képileg egy bolhából is lehet elefántot csinálni... Alig van tehát hírértéke annak, hogy egy politikus arca a szemünk láttára változik át. Ha viszont egy valamikor kétségkívül demokrata, intelligens és elegáns politikusból bizonyos időn belül gátlástalan hazudozó válik, az még mindig hírnek számít. Jól tudjuk, hogy a hatalom csúcsán meglehetősen ritka a levegő, meg a tériszony is eluralkodhat az emberen. Előbbi hallucinációkhoz vezethet, utóbbi, a tériszony pedig a pánik tüneteit hívhatja elő. Hagyjuk azonban a hasonlatokat, nevezzük nevén a gyereket, vagyis Mikuláš Dzurindát. Színeváltozása ugyanis egyáltalán nem volt előzmények nélküli, következésképpen váratlannak sem nevezhetjük. Jelenlegi politikai vesszőfutása ugyanis nyilván akkor kezdődhetett, amikor addigi riválisa, Vladimír Mečiar először vesztette el a választásokat, melynek következtében épp ő alakíthatott kormányt. Egy olyan sötét politikai korszakot követően, amely hemzsegett a törvénytelenségektől, a korrupciótól, melyben politikai indíttatású gyilkosságok, emberrablások játszódtak le, amely evidensen arról szólt, hogy szinte a szó szoros értelmében bűnözők raboltak szét egy országot. Amikor végre legalább látszólag mindennek gátat vetett a civilizáltnak hitt pártok győzelme, az egész társadalom elemi igénye volt, hogy demokratikus úton, ám a lehető leghatározottabban megkezdődjön a bűnelkövetők azonosítása, felkutatása és megbüntetése. Annál is inkább, mivel nyílt titok volt, kik azok az emberek, akik a szabad rablást kiötölték, irányították és véghezvitték. Igen, Vladimír Mečiarról és az ő holdudvarába tartozó legkülönfélébb gazemberekről van szó. A naiv közember azt hitte akkor, hogy rövid úton hűvösre kerülnek mindazok, akik képletesen bár, de harmadik világbeli diktatúrává, ténylegesen pedig a korrupció, a politikai bűnözés gettójává silányították Szlovákiát. Telt-múlt azonban az idő, és tulajdonképpen semmi nem történt. Leszámítva egy-két rendőrségi akciót, emlékezzünk csak vissza Mečiar kommandósok általi előállíttatására vagy titkosszolgálati bizalmasa, a féktelen Ivan Lexa kihallgattatására. Ezek az akciók viszont inkább teatralitásukkal tűntek ki, mintsem eredményességükkel, hiszen Mečiarnak a haja szála sem görbült, Lexa meg ráadásul lelécelt Dél-Afrikába... Nem beszélve a politikai bűnszövetkezet többi tagjáról, a közismert és névtelen álprivatizőrökről, akiknek többsége a mai napig tisztes vállalkozó képében grasszál és élvezi az annak idején megkaparintott szajrét. Mindez, nyilván nem egészen véletlenül, egy olyan időszakban történt, amikor egy Ladislav Pittner nevű úriember volt itt a belügyminiszter. Aki a második, vagyis a jelenlegi Dzurinda-kormány idején lett, nyilván szintén nem egészen véletlenül, a szlovák titkosszolgálat főnöke... Nyilván nem kell üldözési mániásnak lenni, hogy ezeket a tényeket enyhén szólva is gyanúsnak találja az ember. Ebben a kontextusban aztán mindjárt más megvilágításba is kerülhet, ami ebben az országban jelenleg történik. Amikor Dzurinda miniszterelnökként jogosulatlan titkosszolgálati információkra hivatkozva tisztogat a Nemzetbiztonsági Hivatalban, tulajdonképpen igazolhatatlan összeesküvés-elméleteket gyárt s a rá vonatkozó korrupciós gyanút olyan átlátszó módon igyekszik elhárítani magáról, mint egy alkoholtól bűzlő éretlen diszkópatkány, aki szüleinek azt bizonygatja, hogy csak gyógyteát fogyasztott a bulin... ĺgy vált hát a mi jobb sorsra érdemes miniszterelnökünk, Mikuláš Dzurinda valamikori esküdt ellensége, Vladimír Mečiar hasonmásává. Ennek a jellembeli azonosságnak a megállapításához pedig még csak számítógépes grafikusokra sincs szükség. Miközben jól megfigyelhető, miként hallgat, vagyis falaz miniszterelnökünknek az ellenzék második legerősebb pártja, amelyet még mindig Vladimír Mečiar neve fémjelez.