Arafat felelőssége

George Bush hétfőn este ismertetett közel-keleti rendezési terve ellenére pillanatnyilag feszültebb az izraeli–palesztin viszony, mint pár hónappal ezelőtt volt, mondjuk amikor az izraeli katonák zárlat alatt tartották a betlehemi Születés templomában rejtőzködő palesztin fegyvereseket. Azóta ugyanis tucatnyi, válaszcsapást kiprovokáló merénylet történt rengeteg halottal és sérülttel mindkét oldalon.

A Bush-beszéd is két öngyilkos merénylet miatt késett egy hetet, s ma is érvényes, amit akkor mondtunk: a szélsőséges palesztinoknak fokozatosan sikerül felrobbantaniuk minden palesztin álmot és reményt. Az, ahogyan a Hamász reagált a Bush-javaslatra, kétségessé teszi, hogy belátható időn belül sikerül kitörni az erőszak ördögi köréből. És az alapvetően elhibázott palesztin taktikát felerősíti Saron erőszakossága, politikai érzéketlensége. Nem arról van szó, hogy megkérdőjeleznénk Izrael jogát az önvédelemre, állampolgárai biztonságának garantálására, ahogyan például egy-két EU-állásfoglalásról nem minden alap nélkül feltételezték ezt Jeruzsálemben. Történelmi tapasztalat, hogy jogsértő döntéssel még sosem gyógyítottak meg jogsértést, csupán újabbak magvait vetették el.

Az, amit a Bush-javaslatból megismerhettünk, nem tartalmaz olyan elemet, ami eddig valamilyen formában ne hangzott volna el. Az ideiglenes palesztin államra vonatkozó elképzeléshez ismerni kellene a részleteket – az ördög mindig ezekben bújik meg –, nem tudni, mi lenne a zsidó telepekkel, amelyek apró darabokra tördelik a palesztin területet. Pillanatnyilag az látszik az amerikai javaslat legfőbb pozitívumának, hogy a palesztin állam feltételeként köti ki az Arafat-féle garnitúra távozását, és új, a terrorizmusban nem korrumpálódott palesztin vezetés színre lépését. Ez az, amit az arabok és főleg a palesztinok többsége beavatkozásnak tekint és elutasít, már csak büszkeségből is. De ha belegondolunk, egyáltalán nem teljesíthetetlen feltétel ez, hiszen minden jel szerint januárban megtartják a törvényhozási és elnökválasztást. Jó alkalom lehetne ez arra, hogy Arafat arcának elvesztése nélkül vonulhasson vissza, bár sokan kétlik, hogy erre hajlandó lenne.

Mellesleg: ha Arafatban lenne emberi és politikusi tisztesség, már önként távozott volna, különösen most, hogy ő maga is elismerte, nagy hibát követett el, amikor 2000 végén nem fogadta el a Clinton-tervet. Ennek a tévedésnek az egyik következményeként több százan – de talán ezres nagyságrendekről is beszélhetünk – haltak meg. Arafatnak akkor lehetősége lett volna arra, hogy megegyezzen a megszállt területek több mint kilencven százalékán létrehozandó palesztin államban Ehud Barakkal – soha nem volt még annyira kompromisszumkész, megállapodásra törekvő izraeli partnere. Mindent elutasító magatartásukkal lényegében Arafaték buktatták meg Barakot, ők segítették a hatalomba az általuk annyira gyűlölt Saront, a bulldózert, felpörgetve egyúttal az újabb intifádát, megteremtve mindazt, ami most van. Csak remélni lehet, a Bush-javaslat abból a felismerésből fogant, hogy a nemzetközi terrorizmus gyökerei a Közel-Keleten vannak, és e felismerés az amerikai politikai gyakorlatban is visszaköszön majd.