Antigroteszk

MIKLÓSI PÉTER

Sráckorom óta imádom a néma groteszkfilmeket. Tulajdonképpen rajtuk is nevelkedtem a legendás emlékű pozsonyi Čas moziban, a ma már nem létező Palace Szálló alagsorában. Chaplin és persze Stan és Pan, gyerekkorom bálványai. Az egyik legfelejthetetlenebb groteszkjük a kölcsönös tönkresilányítás zseniálisan eljátszott elvére épült. Először Stan taposta laposra Pan kalapját, azután Pan letépte Stan gallérját, válaszképpen Stan lecibálta Pan nyakkendőjét és így tovább, mígnem mindketten megsemmisülve, megszégyenülve ott álltak egy szál gyűrött alsógatyában... Mindez egyrészt klasszikusan nevettető és mívesen kicentizett bohóctréfa, másrészt emberileg valami reménytelenül ostoba és fájó szituáció volt. De mert ez a történetke a burleszk meg a groteszk határán egyensúlyozott, a dolog végkimenetele sem volt tragikus, a „szemet szemért, fogat fogért” alapelv pusztán a maga abszurditásában volt tanulságos.

Őszintén szólva – az egyre jobban elharapódzó szlovák–magyar, illetve magyar–szlovák feleselgetés láttán –, mostanában rendre Stan és Pan dőresége jut eszembe. Robert Fico taktikája: a zökkenőmentes államközi viszonyt veszélyeztető nacionalista erdőtűz megfelelő irányba terelése (kezdve Malina Hedvig ügyétől a bírságokkal megspékelt nyelvtörvényen át akár Sólyom László kitiltásáig) azt célozza, hogy annak parazsa ne a többségi nemzetnek számító erdei mókust, hanem a tarlóban botladozó kisebbségi szlovákiai magyar ürgét perzselje. Miniszterelnökként nem külpolitikai, hanem belföldi használatra idomítja lábhoz rendelt nacionalistáit, hogy az irányzatosan rosszlelkű légkör szításával, nacionalista fantomfenyegetésekkel a szlovákiai magyarokból bűnbakot kreáljon. A Magyar Koalíció Pártja pedig? Annak a sajtóban oly sokszor nevesítetlenül idézett „vezetése” (óh, dicső husáki–pezlári idők, amikor a CSKP nevesítetlen vezetése volt az egyetlen és üdvözítő!) viszont a froclizgatás bűvöletét produkálva szinte gerjeszti a politikai szembenállást. Mert minek tűnjék, ha nem a groteszken is túlmutató tragikomédiának, hogy épp két éve, 2007 őszén a legalapvetőbb előkészítés nélkül benyújtott a parlamentbe egy kontraproduktív szlovák–magyar megbékélési javaslatot; hogy például hallani sem akar a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma státusának elfogadhatóbbá tételéről, mi több, a pártelnök e kérdésben nyíltan szembefordul saját elnökhelyettesével; és ugyancsak a párt elnöke az, aki a nyáreleji európai parlamenti választások szlovákiai kampányát nem Párkányban, hanem Esztergomban indítja, a „természetesen” és „véletlenül” szintén épp jelenlevő Orbán Viktor árnyékaként. Most a megyei választások kampányát indítja Rimaszombatban az MKP – Farkas Iván OT-elnök nyilatkozata szerint „egy szűkebb körű kongresszuson”, de természetesen Orbán Viktorral... A magyarországi parlamenti ellenzéknek azon vezérpolitikusával, aki kijelentéseivel a szomszédságpolitika tudatos építése helyett, sajnos, szinte rombolja azt. Sietek leszögezni: szó sincs arról, hogy a mindenkori magyar kormány és ellenzéke ne képviselje a határon túli magyarok érdekeit, ám azt nem lehet keménykedéssel, a többségi nemzet(ek) elleni konfrontációval elérni. Az ilyen politizálás Szlovákiában csak a Ficóval lépést tartani kívánó nacionalistáknak ad épp ellenünk irányuló támadási lehetőséget.

Egy ilyen „moziképben” az az egy szál gyűrött alsógatya már távolról sem röhejesen groteszk vízió. Hacsak, a burleszknél maradva, a „szűkebb körű” kongresszust követő fogadáson O. V. elvakult küldetéstudatában meg nem kérdezi Cs. P.-t: „Mit ehetnék még az ügy érdekében?”