(A)morális (romániai) politika

A helyzet nem egyértelmű. Az USA, a világrendszer vezető állama gyanánt, mind nyilvánvalóbban kettős politikát folytat. Egyrészt akár katonai beavatkozás árán továbbra is hajlandó kikényszeríteni a demokrácia, az emberi jogok, az erkölcsi méltányosság elveinek nemzetközi érvényesülését. Másrészt azonban, ha érdekei megkövetelik, hajlamos kivonni magát e szabályok érvénye alól. Az amerikaiak az első megdöbbenést akkor okozták, amikor a kiotói környezetvédelmi világkonferencia határozatait elutasították, mert azok keresztezik gazdasági érdekeiket. Ezzel a globális környezetvédelem ügye – egy időre – zsákutcába jutott.

Az újabb megdöbbenés akkor következett, amikor az afrikai apartheidellenes világkonferencián Amerika nem volt hajlandó alávetni magát a nagy többség akaratának. Igaz, ekkor még az európai szövetségesek többségét is meg tudta győzni arról, hogy Izrael nyílt megbélyegzése az arabok ügyének is csak árthatna.

A hágai nemzetközi bíróság amerikai illetékességének – implicite az amerikai békefenntartókra való kiterjesztésének – elutasítása azonban már az európaiak körében is megütközést váltott ki. Az elutasítással ugyanis az Amerikai Egyesült Államok jogot látszik kreálni magának arra, hogy – ha érdekei úgy kívánják – minden további nélkül az általa propagált, sőt – amint az Kuvait vagy Jugoszlávia esetében történt – erőnek erejével kikényszerített demokratikus játékszabályoknak fölébe helyezkedjen. Ezt – dél-amerikai diktatúrákat támogatva – korábban is megtette már, ezúttal azonban a tét jóval nagyobb, s a következmények is jóval súlyosabbak lehetnek. Az amerikai magatartás a világrendszer morális-politikai alapjait áshatja alá: az antidemokratikus erőket nemcsak igazolhatja, hanem egyfajta „demokratikus” legitimitással is felruházhatja őket.

Az egységes európai tiltakozás hatására az Egyesült Államok az oszd meg és uralkodj stratégiáját próbálja alkalmazni. Főként az európai uniós tagság várományosait próbálja rávenni, hogy az amerikai törekvést elfogadják. A velük kötött különszerződésekkel próbál precedenst teremteni az unión belül. A kísérlet az európaiakat méltán háborítja fel. Nem véletlen, hogy az amerikai próbálkozás egyelőre kizárólag Romániában vezetett sikerre. Nem csupán azért, mert az ország valóban kényszerhelyzetben van: az amerikaiak pártfogását semmiképpen sem nélkülözheti. Azért is, mert a mindenkori román hatalom erőkultusza, az amorális erkölcsi beállítódás szinte predesztinálja az amerikai célok szolgálatára. A román politikai osztály nyíltan és gyakorta cinikusan mindent a NATO-ba való belépésnek rendel alá. A következmények többségét csak helyeselni lehet. A kisebbségi kérdés megoldására, a korrupció visszaszorítására, a gazdaság modernizálására tett erőfeszítések – felemásságuk elle-nére is – az ország javát szolgálják. Illetve szolgálnák, ha maradéktalanul őszinték lehetnének. Sajnos, nem mindig azok. Igaz, ma már az amerikaiak által kikényszerített egyezmény gyors elfogadása sem egészen az. A lépés mögött egyszerű kalkulus áll: a NATO-ban az első hegedűs szerepét az Egyesült Államok játssza, ő az, akitől Románia a felvétel perspektívájában a leghathatósabb támogatást remélheti. A morális fenntartások tehát zárójelbe tehetők.

Csakhogy a NATO demokratikus intézmény. Döntéseit konszenzusos alapon hozza, így, amerikai befolyás ide vagy oda, megtörténhet, hogy Bukarest csatlakozása éppen a kiábrándított (sőt fölbosszantott) európai szövetségesek valamelyikének, esetleg Románia valamely kitartó támogatójának a vétóján fordul meg. A hatalmasokhoz való cinikus dörgölődzés egy kis ország esetében nem mindig a legokosabb stratégia. Könnyen a konkurens hatalmasságok ingerültségét, sőt gyűlöletét válthatja ki. Márpedig hosszú távon veszedelmesebb lehet az európaiak tartós ellenszenve, mint az amerikaiak mégoly megbízható barátsága.

Ráadásul a közeljövőben a nemzetközi hatalmi viszonyok is labilissá válhatnak. A jövőről kevés dolgot lehet bizonyossággal megmondani, az azonban, hogy a hegemónia teljes kiépülése mindig a hegemónia leépülésének kezdete is, világtörténelmi bizonyosság. Ahogyan az is, hogy a második jóval rövidebb idő alatt következhet be, mint az első. A tételt Norbert Elias A civilizáció folyamata című művében árnyalt történelmi elemzésekre alapozva fogalmazza meg: az erkölcs és a méltányosság nevében kialakított hegemóniát csakis a hatalom bölcs megosztása, a racionális önmérséklet teszi elviselhetővé. Ha a hegemón nem elég bölcs, a hatalommal való visszaélés hübriszét szétesés követi, hogy aztán a káoszt az elárult erkölcs és méltányosság nevében körvonalazódó újabb hegemónia zabolázza meg. Hogy ez néhány évtized vagy évszázad alatt következik-e be, megjósolhatatlan, de hogy az amerikai világhatalom elérte határait, annak ezer jele van. Az amerikai befolyás, főként gazdasági áttételekkel, gyakorlatilag az egész bolygóra kiterjed. Terjeszkedni nincs már hová, a kiépített rendszer tehát úgy kerül majd mind többe, hogy a fenntartási költségeket a terjeszkedéssel járó többletbevételek nem kompenzálhatják.

Ez a tény az amerikai hübriszt roppant kockázatossá teheti, s az – amerikai dominancia örökkévalóságának reményében „mindent vagy semmit” kockáztató – izraeli vezetés politikai bölcsességét is kétes megvilágításba helyezi.

Akárcsak a román spekulációkat. Hogy az amerikai–román szerződés használ-e Prágában Románia NATO-felvételének, ma még nem tudni, ahhoz azonban aligha férhet kétség, hogy az ország Európai Unióhoz fűződő, meglehetősen labilis viszonyának máris rengeteget árt. A román hübrisz rövid távon – hogy a távlati következményekről ne is beszéljünk! – végzetesebbnek bizonyulhat az amerikainál is.

Ilyenkor bizonyosodik be, hogy a modern román állam fennállásának közel száz esztendeje nem múlt el következmények nélkül. Az immorális-antidemokratikus politizálás, az erő bénult imádata a politikai elitben olyan reflexeket alakított ki, amelyek – hacsak idejében és a politikai nyilvánosságot is felzaklató erővel nem tudatosulnak – az ország jövőjére nézve akár katasztrofális következményekkel járhatnak.

A szerző bukaresti egyetemi tanár