Amikor félreértik a kegyes halált

A taláros testület nem látott indokot a törvény módosítására. Márpedig a jogszabály, tiszteletre méltó szellemisége mellett, nehézkes, kétségessé teszi a betegjog megfelelő alkalmazását. A – hibásan – passzív eutanáziának nevezett folyamat viszont több oldalról is gyakorlat az egészségügyben. Van, amikor valóban a beteg kezdeményezi a kezelés leállítását, de többnyire nem az előírt procedúra szerint, van, amikor az orvos dönt, és van, amikor egyszerűen a pénzügyi kényszer akadályozza meg a költséges és kevés reménnyel kecsegtető kezelések folytatását. Mindez főként az idős betegek gyógyításának szakmailag és etikailag is nehéz kérdéskomplexuma, de nem feltétlenül passzív eutanázia. Ez utóbbinál – a kifejezés eredeti értelmében – a lényeg a következményen, a gyorsan bekövetkező halálon van. A beteg visszautasíthat egy műtétet vagy gyógyszeres terápiát, utóbbit például azért, mert jobban bízik egy természetgyógyászati készítményben. Ritka a közvélemény által színesen megélt „hagyjatok meghalni!” kívánság. Emögött is többnyire a fordított üzenet, a „szeretnék még emberi módon élni!” rejlik.

A passzív eutanázia gyűjtőfogalom ernyője alatt ma a magyar egészségügyben többféle, a törvényben engedélyezett, szabályozott és ettől eltérő gyakorlat is megtalálható. Sőt olykor a „passzív” és az „aktív” forma határa is elmosódik. Azért jogosak a kritikák, mert a törvény túlszabályozott. Mégis érthető, hogy az alkotmánybíróság nem könnyített az eljáráson. A gyakorlat igazi gondja ugyanis ma nem az, hogy nem érvényesülnek a kezelés visszautasítására a betegjogok, hanem sokszor nem kielégítő – főként – a súlyos betegek ellátása. Ennek az oka a túlterhelés, az anyagi gondok – ez nem mentség, legfeljebb magyarázat – és az olykor rideg, reménytelen, akár embertelen magatartás. Ez természetesen nem általános, de észlelhető. Amikor tehát a valódi gond az élethez való jog teljes érvényesítése a gyógyíthatatlan betegeknél is, akkor nehéz a jogalkotásban egyszerűsíteni a halálhoz való jog útját. Megteszi ezt a gyakorlat. A túlszabályozás – illetve ennek érintetlenül hagyása – arról a félelemről üzen, amely a törvényhozókban és nyilván a magyar alkotmánybíróságban is él, és amely prioritásnak a visszaélések lehetőségének a kizárását tartja. Ami természetesen illúzió. Azokat az észrevételeket viszont nehéz megérteni, amelyek a taláros testület döntésében az orvos-beteg kapcsolat túlzottan hierarchikus voltának, a betegek kiszolgáltatottságának a megerősítését látják. A betegek mégiscsak gyógyításért fordulnak az orvoshoz.

A mai felfogáshoz képest a magyarországi egészségügy feudális maradványai, amelyek a betegek aktív részvételére számítanak a gyógyulásban, valóban gátlók. Nem partner a beteg, nehezen tör át a lélektani és a szociális tényezőket is figyelembe vevő szemlélet. Ennek megváltoztatása azonban az orvosképzéstől, a háziorvosi praxisokon, az egészségügyi médián keresztül a klinikai ellátásig hosszú, bonyolult folyamat, amiben biztosan nem a kezelés visszautasíthatóságának a joga jelentené a frontáttörést. ĺgy jutunk el a második nagy témához, az aktív eutanázia kérdéséhez. Csak remélhető, hogy a kiskapuk keresése, az újabb próbálkozások sem vezetnek belátható ideig eredményre, és az aktív eutanázia lekerül a napirendről. Ezt az ügyet több félreértés terheli. Hívei az emberi méltósághoz fűződő alapjogot hangsúlyozzák, amely bizonyos helyzetekben – és ilyen lehet a gyógyíthatatlan, reménytelenül és értelmetlenül szenvedő ember sorsa – megelőzheti az élet védelméhez fűződő jogot. A két jog szembeállítása valójában félreértés. Társadalom, egészségügy, család, civil szervezetek felelőssége, hogy a két jog az élet végső szakaszában, kritikus helyzetekben is együtt érvényesüljön. Az aktív eutanázia híveit vagy elvont jogi megfontolások vezetik, vagy egy-egy megrázó esetre gondolnak, amely meghatározza vélekedésüket. Álláspontjukat sajnálatosan erősíti a haldoklók gondozásának alacsony szintű kultúrája, a hospicemozgalom lassú terjedése. E kérdésben a frontvonal, jellemző módon, elsősorban nem a hagyományos liberális, illetve konzervatív gondolkodás között húzódik meg. Az ellenzők nem vonják kétségbe az emberi jogokat, nem tagadják tehetetlenségüket, kudarcukat egy-egy megrázó esetben. De túl az erkölcsi és hitbeli megfontolásokon – amelyek egyébként alapvetők –, számolnak az aktív eutanázia engedélyezésének minden következményével. És ez egyszerűen nem vállalható, azoknak sem, akiket meggyőződésük elvben nem tartana vissza.

Azokban az európai országokban is – Hollandia, Belgium –, amelyekben az aktív eutanáziát a törvényben meghatározott szigorú feltételek teljesítése esetén nem büntetik, magát a cselekményt gyilkosságnak minősítik. Nem is tehetnek egyebet, hiszen tényszerűen erről van szó. Az említett országokban megállapították, hogy az ismert, ha tetszik, enge-délyezett eseteknek körülbelül a tízszerese valósult meg. A korlátok megszüntetése szinte törvényszerűen ezzel járt. Csak remélik, hogy még sincs visszaélés. Magyarországon többször hivatkoztak arra a közvélemény-kutatási eredményre, amely szerint a társadalom kétharmada helyeselné az aktív eutanáziát. Paradox módon, nézetem szerint – túl az elvieken – ez a legnyomósabb gyakorlati érv az aktív eutanázia engedélyezése ellen. Legnagyobb jóindulattal is csak a nyilatkozók tájékozatlanságát vagy az egy-egy eset általi befolyásoltságot fogadhatjuk el magyarázatul. A vadkapitalizmus feszültségeivel, az egészségügy deficitjeivel, az idős korosztályok növekvő arányával küzdő társadalomban a „kegyes halál” gyakorlata beláthatatlan következményekkel járna. Elnézést a profán példáért, de gyakran elhangozhatna az „itt írja alá, öreg!” felszólítás az örökségre áhítozó utódok részéről. Nem is szólva az álszent felhangokról, a „neki is jobb lesz!” típusú megjegyzésekről, és az „így legalább segít a gyerekein, unokáin” – a lelkiismeretet elaltató szentenciákról. Közismert, hogy a törvényeknek orientáló szerepük is van. Nem hiszem, hogy bizonygatnom kellene az emberi jogok, az előítélet-mentesség, a másság elfogadása melletti elkötelezettségemet. De tudomásul kellene venni, hogy sajátos megközelítést igényelnek az élettel, az egészséggel is összefüggő jogok. A „csak” társadalmi témák sem egysze-rűek, de a biológiai vonatkozások más nézőpontot is igényelnek. Ezért sem lehet társadalmi vita témája az aktív eutanázia. Egy társadalom nem ítélheti halálra beteg, öreg tagjait.

A szerző orvos, egyetemi tanár