Álom vagy valóság – létrejöhet a közös európai külpolitika?

Ha a közelmúltból akarunk jellegzetes példát ennek illusztrálására, itt van az emlékezetes spanyol–marokkói viszály egy stratégiailag és gazdaságilag is értéktelen sziget miatt, amely végül csak amerikai közvetítéssel oldódott meg. Az „európai külpolitika” – esetleg biztonságpolitika – még csak meg sem lett említve. Az európai országok már a második világháború befejezése óta törekednek arra, hogy a lehető legszorosabb együttműködés alakuljon ki közöttük a külpolitika terén. Ennek ellenére a nyugat-európai együttműködés fő területe a gazdaság maradt. A 90-es évek elejétől ez az elképzelés egyre inkább előtérbe került, sőt a maastrichti szerződéstől kezdve már minden lényeges EU-csúcson, illetve a főbb EU-szerződésekben (amszterdami, nizzai) is központi szerepet kapott. Sajnos azonban minden eltökéltség és nyilatkozat ellenére még mindig nem beszélhetünk komoly eredményről. A külpolitika és a diplomácia ugyanis minden ország identitásának és önállóságának fontos jelképe, ezért csak igen nehezen válhat „összeurópai” üggyé.

A másik probléma, hogy egy külpolitika alakításához először meg kell határozni azokat az érdekeket és prioritásokat, amelyekből az kiindulna. Ettől pedig még szintén nagyon messze van Európa. Léteznek nagyon pontosan behatárolható brit, francia, spanyol vagy éppen dán külpolitikai érdekek, amelyek az egyes országok tradícióiból, geopolitikai helyzetükből, gazdasági érdekeikből következnek, azonban nincs meghatározva, mik is azok az európai érdekek a külpolitikában. Hogy a dolog tovább bonyolódjon, nem elég, hogy léteznek külön-külön tagállami érdekek, hanem ezek nagyon sok esetben szöges ellentétben állnak egymással. Ha az elmúlt tíz év eseményeiből veszünk példát, elég csak Horvátország és Szlovénia egyoldalú német elismerésére gondolni a brit és francia balkáni elképzelésekkel szemben vagy az Egyesült Államok közel-keleti politikájával kapcsolatos eltérő, sőt egymásnak gyakran ellentmondó brit és francia álláspontot megvizsgálni. Az ellentmondó álláspontokból már úgy is van elég, ha csak az európai nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország – érdekeit vesszük figyelembe, és akkor hol maradt még a számtalan speciális kisállami (például norvég, dán vagy görög) érdek? Az összes ezzel kapcsolatos konkrét probléma részletes elemzése sokkal nagyobb terjedelmet igényelne, ezért csak a legfontosabbak lényegének feltárására van lehetőség.

Először is vegyük napjaink legaktuálisabb külpolitikai problémáját, az iraki helyzetet (válságot?) és az ehhez kapcsolódó fontosabb európai érdekeket. Az esetleges Irak elleni katonai akció kérdésében lényegében két táborra oszlanak az EU tagállamai. Az egyik csoportba tartozik magányosan Nagy-Britannia, míg a tőle ellentétes véleményt hangoztatók „vezérszónokai”, Franciaország és Németország. A britek közel-keleti politikája már hagyományosan közel áll Washingtonhoz. Ennek okait részben a potenciális veszélyforrások hasonló értékelésében, részben az amerikaiakkal szinte minden áron lépést tartani igyekvő brit biztonságpolitikában kereshetjük. A katonai akciót mereven elutasító francia álláspont legfőbb okai a hagyományosan jó francia–arab kapcsolatok, a több milliárd dollár értékű Párizzsal szembeni iraki tartozás és az Egyesült Államoktól a Közel-Kelet kérdéseiben való elhatárolódásra kínosan ügyelő párizsi külpolitikai irányvonal. A német álláspont kialakulásában szintén közrejátszottak gazdasági okok (elsősorban az arab országokhoz általánosan fűződő német gazdasági kapcsolatok), továbbá az amerikaitól és a brittől eltérő német veszélyforrás-értékelés (amely Londontól és főleg Washingtontól eltérően távolról sem globális méretekben értékel), sőt a kiéleződő német választási kampány is, mivel Schröder kancellár rájött, hogy pacifizmussal és a katonai akció elutasításával sok szavazatot lehet szerezni Németországban (is).

Körülbelül hasonló vonalak mentén oszlanak meg az európai országok például Izrael politikája és a palesztin kérdés megítélésében is, bár az ellentétek már nem akkorák, mint az előző esetben (például a németek és a britek Izraellel kapcsolatos álláspontja közelebb van egymáshoz). A klasszikus közel-keleti példán kívül álljon itt két másik, amelyek nem a „legnagyobbak” közül lógnak ki a sorból: az egyik esetben ĺrországról van szó, a másikban Olaszországról, ill. Romániáról. Annak ellenére, hogy az EU elhatározta saját közös biztonságpolitikájának kiépítését, amely szükség esetén a közös külpolitika leghatékonyabb eszközéül szolgálhatna, nem minden tagország ért egyet ezzel a célkitűzéssel (egyelőre itt is csak célkitűzésről beszélhetünk, a cél még nagyon távol van, még távolabb, mint a közös külpolitika esetében). ĺrország még a deklarációk szintjén sem hajlandó bekapcsolódni az európai biztonságpolitika kiépítésébe. Döntését hagyományos semlegességével indokolja (akkor is, ha a hidegháború letűntével gyakorlatilag megszűnt Európában ennek a szónak az értelme és tartalma is). Az EU többi tagországa az ír pozíciót tudomásul vette, sőt Dublin álláspontja a spanyol elnökséget lezáró júniusi sevillai EU-csúcsértekezlet záródokumentumába is bekerült.

A következő példa egyes európai országok álláspontja a Nemzetközi Büntetőbírósággal kapcsolatos amerikai állásfoglalással összefüggésben. Mint ismeretes, az USA saját maga, pontosabban állampolgárai számára kivételt szeretne elérni ezzel kapcsolatban, amit az EU-tagországok nagy többsége ellenez. A tagjelölt országoknak az EU azt javasolta, hogy amíg nincs közös európai állásfoglalás, ne kössenek különmegállapodást Washingtonnal az esetleges kivételekről. Ennek ellenére az egyik legnagyobb tagjelölt, Románia nem fogadta meg az EU tanácsát és már különmeg-állapodást kötött. Az eset nem kis felháborodást keltett Európában, hiszen először fordult elő, hogy egy EU-tagságra pályázó ország ilyen nyíltan figyelmen kívül hagyja az Unió akaratát. Márpedig hol itt a közös „európai külpolitika”, ha még egy tagjelölt, amelyre aspirációi miatt könnyen nyomást lehet gyakorolni, sem tartja tiszteletben az EU kérését.

A román álláspont józan és hideg számításon alapult. Bukarestben nagyon helyesen úgy értékelték, hogy Romániának a közeljövőben esélye sincs az EU-tagság elnyerésére, míg ha ezzel a döntéssel sikerül elnyerni az amerikaiak támogatását, akkor figyelembe véve az USA NATO-n belüli pozícióját, szinte biztosra vehető a másik román stratégiai cél elérése, a NATO-tagság – már nem sokkal a prágai csúcsot követően. Ettől talán még meglepőbb volt Silvio Berlusconi kijelentése, hogy Olaszország esetleg szintén különmegállapodást köt az amerikaiakkal ebben a kérdésben, annak ellenére, hogy az olasz vezető – nyilvánvalóan az európai partnerek nyomására – hamarosan visszavonta kijelentését. A legvalószínűbb, hogy Berlusconi szavait a jelenlegi olasz és amerikai kormányzatok közötti ideológiai közelség ihlette, lévén, hogy mindkét országnak konzervatív vezetése van. A lényeg azonban az, hogy ez is egy újabb bizonyítéka volt annak, milyen messze van az Európai Unió a közös külpolitikától (persze az ezt bizonyító példák száma nagy). Egyelőre maradnak a deklarációk és a szomorú valóság: az Európai Unió mint független szereplő jelenleg a nemzetközi kapcsolatok területén még nem létezik, vagy ha igen, csak kivételes és kevésbé fajsúlyos esetekben. Például a közép-amerikai banánbehozatal kérdésében, azonban ez is inkább gazdaságdiplomáciai probléma.