Aki mindent lát

Még pár nap, és megismerhetjük a versenyzőket. Azt a tizenkét szerencsést vagy inkább szerencsétlent, akiket hatezer jelentkezőből választott ki a pedigrébizottság. Tán még a fogsorukat is megnézték, sőt önkéntes vetkőzésekről is hallottam már, mert hallani bizony többet lehet a Big Brotherről, mint 1984-ben lehetett a címadó Orwell-regényről. Sváby András érti a dolgát, mára mindenki tudja, hogy ez a világ legnézettebb műsora, hogy húsz országban aratott eddig, hogy a bekamerázott házba zárt lakókat az egész ország kukkolni fogja. És persze mi, határon túliak sem úszhatjuk meg a reál-szappanoperát. Mi is odakuporodunk a képernyő elé, mert szeretünk kukkolni. Ugyan ki nem hagy ott csapot-papot, és rohan az ablakhoz, ha kintről jószomszédi csetepaté hangjait neszeli meg? Ki nem tapad a falhoz, ha emelt hangú társalgást hall Kovácséktól vagy Hložekéktól? Nos, a magánéletük közhírré tételét vállaló magyar kísérleti nyulak heteken belül sztárok lesznek, ez nem kétséges. Nem is az ehhez való asszisztálásról akarom lebeszélni önöket, csak annyit kérek, gondoljanak bele a dologba. Ma reggel, az ötvenedik csevegős beharangozó alkalmával a riporter megkérdezte az egyik manipulátortól, vajon szempont volt-e a válogatásnál a kölcsönös szimpátia. Igen, fontos, hogy tessenek egymásnak a kiválasztottak, mondta csípőből az alany, hozzátéve, hogy az is fontos, tetszenek-e majd a nézőknek. Bizony, nem egy gyermek fogant már a Nagy Testvér szeme láttára, tette hozzá büszkén emberünk. Mert evést, veszekedést, zuhanyzást közvetíteni érdekes ugyan, ám egy szeretkezésnek mindennél nagyobb nézettsége van. És ne feledjük, tizenöt millió forint a tét, ennyit kap, aki a végén „bent marad”.

A dolgot Magyarországon is monstre pszichológiai kísérletként reklámozzák, hangsúlyozva, hogy a szereplők önként vállalták a részvételt. Nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, hogy rajtuk kívül önmagukat és a „hálás” nézőt is porig alázzák. Majd meglátják.