Aggodalmak és az utolsó golyó

1988 tavaszán találkoztam Afganisztánnal. Május 16-án kezdodött meg a szovjet csapatok kivonása, pár nappal késobb érkeztem Üzbegisztánba. Az Európából szalajtott újságíróval Afganisztánról senki sem akart beszélni, pedig Taskent tele volt veteránokkal. Könnyen felismerhetoek voltak: a nyakukban egy-egy töltény lógott. Az a bizonyos utolsó…

Végül is bejutottam egy veteránklubba. Leginkább a szagára emlékszem: az olcsó vodka, a marihuánával feljavított kapadohány, a nehezen gyógyuló csonkolt sebek vastag, émelyíto szagára. Meg a tolókocsikra, a mankókra és arra, hogy heroin jutott mindenkinek, de fecskendo és tu csak három volt. Frissen szerzett orvos ismerosöm adott ötöt. Ez volt a „belépom”, kérdezhettem. És válaszoltak. Soha nem írtam meg, amit láttam és hallottam. Akkor nem volt szabad, késobb már senkit sem érdekelt. Sem a veteránklub, sem Termez, ahová sikerült Szamarkandból lejutnom. Nem igaz, hogy rendben, szervezetten vonultak ki a szovjetek az Amu-Darja híres hídján át, legalábbis nem ebben a kezdeti szakaszban. Harcolva menekültek, hallani lehetett a robbanásokat. „Mi van a túloldalon legközelebb?” – kérdeztem kíséromet. „A halál.” „Úgy értettem, hogy milyen város?” „Mazari Sarif. De az ugyanaz. Ott Maszud az úr.”

Mazari Sarifot évekkel késobb elfoglalták a tálibok, Maszudot nemrégiben meggyilkolták, de változatlanul a halál a legnagyobb úr Afganisztánban. Ha az amerikaiak nem akarják ugyanúgy megégetni magukat, mint a szovjetek, akkor tanulniuk kellene a hibáikból, hasznosítaniuk kellene az ismereteiket. Moszkva már átadta az orosz hírszerzok legfrissebb adatait, ám az amerikaiak jól tennék, ha ellátogatnának néhány veteránklubba is. Lehetoleg Üzbegisztánban vagy Tádzsikisztánban, hiszen a határ túloldalán, Afganisztánban is ugyanazok az üzbégek és tádzsikok élnek. Éppen ezért a szovjetek rengeteg tádzsikot és üzbéget vetettek be Afganisztánban: ismerték a nyelvet, a helyi szokásokat, muzulmánok voltak ugyanúgy, mint a helyiek. Nem okozott nekik gondot a klíma, az étel, sokuknak terepismerete is volt.

Keriz – ez az a szó, amelyet az amerikaiaknak legelobb meg kellene jegyezniük. Föld alatti víztározót jelent, valójában egyedi fegyver. Barlangok, kutak és embervájta alagutak szövevényes rendszere, amelyben a helyiek csukott szemmel is eligazodnak. A mudzsahidek a kerizekbol támadnak és ezekbe húzódnak vissza, ezekben közlekednek. Eltunnek egy lyukban, s 30–40 kilométerrel odébb felbukkannak. A kerizeknek köszönhetoen teljesen mindegy, hogy az amerikaiak tudják-e vagy sem, hol vannak Oszama bin Laden támaszpontjai. A kerizbe nem lát be a muhold, nem tesz benne kárt a cirkálórakéta, de még a vákuumbomba sem – a szovjetek ezt is kipróbálták. Amikor George Bush amerikai elnök a Kongresszus tagjai elott azt fejtegette, hogy semmi értelme kétmillió dolláros rakétákkal loni a tízdolcsis sátrakat, hogy aztán eltalálják egy teve fenekét – akkor kiváló helyzetfelismero képességrol tett tanúbizonyságot.

Van még egy nagyon lényeges, egyedi veszélyforrása Afganisztánnak: az, hogy afgánok pedig nincsenek. A lakosság 38 százaléka pastu, egynegyede tádzsik, vagy 20 százaléka hazara. Mindössze 6 százalékot tesznek ki az üzbégek, de politikai és katonai szerepük mindig is meghatározó volt. Az „egyéb” csoportba perzsák, beludzsok, kirgizek, türkmének, arabok tartoznak, de sokkal pontosabb és helyesebb, ha több mint 40 ezer nemzetségrol és törzsrol beszélünk. Vagyis a szövetségek lehetosége végtelen, s a most éppen nyero Északi Szövetség, amely felajánlotta segítségét az Egyesült Államoknak, csak egy ideiglenes tálibellenes társulás. Korábban egymás ádáz ellenségei voltak, Kabult például ok lotték rommá. Még korábban valamennyien – de külön-külön – a szovjetek ellen harcoltak. Az utóbbi egy-két évben viszont, hogy kutyaszorítóba kerültek, át-átjárnak barátkozni Üzbegisztánba és Tádzsikisztánba, ahol tudvalevoleg nagy az orosz befolyás. Az 1200 kilométeres tádzsik–afgán határt 25 ezer orosz katona orzi, s állítólag ok adtak tüzérségi támogatást az Északi Szövetség új keletu tálibellenes sikereihez. Ami persze nem zárja ki, hogy a tálibok esetleges bukása után az északiak nem fordulnak jelenlegi szövetségeseik ellen. Fundamentalizmusban és hatalomvágyban alig különböznek a táliboktól.

Még az sem kizárt, hogy megindul a térségben egy helyezkedés, lökdösodés, taktikázás, amelyben Oszama bin Laden, a mai elso számú ellenség csak epizodista lesz. A közép-ázsiai posztszovjet köztársaságok Afganisztánon keresztül szeretnék kiépíteni kapcsolataikat Indiával, kijáratot akarnak az óceánra, no meg gáz- és olajvezetéket ugyanoda. Ebben gazdaságilag Moszkva is érdekelt, politikai jellegu vágya pedig még átlátszóbb. Most, hogy a világ hadat üzen a fanatikus iszlám terroristáknak Afganisztánban, szeretné elhitetni, hogy az oroszok ugyanezek ellen harcolnak Csecsenföldön is, nem pedig szabadságharcosok ellen, akik országuk függetlenségét akarják elérni.

Irán is érdekelt: a nagyhatalmú ajatollahoknak semmi kifogásuk a tálibok vallási szigora ellen, viszont fájlalják, hogy ezek a szunniták üldözik a síitákat, az iszlám Iránban uralkodó ágát. Pakisztán jelenlegi katonai vezetése pedig tisztában van vele: a szomszédból beszivárgó fundamentalizmus megingathatja hatalmát. Vagyis a szomszédság szemszögébol nézve felettébb kívánatos, hogy az amerikaiak eltakarítsák terveik útjából Oszama bin Ladent és a tálibokat. Ezért ajánlgatják olyan készségesen a segítségüket és jó tanácsaikat.

Az amerikai katonák sorsa miatt talán csak a szovjet veteránok aggódnak, nyakukban az egykoron önmaguknak szánt utolsó tölténnyel. Mert ok tudják, hogy jobb a halál, mint a mudzsahidek kezébe kerülni.