Adj egy tízest, haver!

Hiába no, a hétfő, az nehéz nap. Morcos a világ. Már reggel hattól kint van a buszpályaudvaron, már lepróbálta a Kassa felé meg a Pozsony felé menő gyorsvonat teljes fel- és leszálló utasközönségét a vasútállomáson, de semmi. Magas a dátum, morgósak az emberek. Tegnap is csak délelőtt tízre sikerült kilejmolni annyit, hogy egy rum, egy sör, egy pakli dohány meg három kifli kijöjjön belőle. Pedig az egész nem nagy pénz, ha azt vesszük. Az állomási büfében kilenc kilencven a rum, a tizenegyes gömöri tizenkettő, a dohány, no, az viszont drága, az magában harmincöt pénz. A kifli, azt nem is tudni, mennyibe kerül. Finomműszerész a szakmája. Nincs olyan fegyver, amihez ne értene, ne tudná megjavítani, rendbe rakni. Dolgozott marógépen, finomesztergán, precíziós gépen. Focizott fiatal korában, nem is rosszul, de annak már lassan huszonöt éve. Mindenkit ismer a városban, mindenki ismeri a városban. Nyáron még elmegy, akad valami segédmunka, hórukk emberre mindig szükség van. De az ősz meg a tél, azok a kutya idők. Olyankor aztán nem marad más, vagy be kell törni valahová, no nem a zsákmányért, csak azért, hogy gyorsan elkapják az embert, aztán télire már fedél alatt legyen, vagy be kell vonulni az elvonóba, de már az se a régi. Ha piálni kapják az embert, rögtön kidobják. Nem élet ez már. Még szerencse, hogy megint süt a nap, lehet hogy elhívják szüretelni a hét végén. Ott lesz birkagulyás meg bor, és pipadohány is akad. Éppen akkor lesz 47 éves. A mamát három éve eltemette, a házból már mindent eladott. Villany nincs, kikapcsolták, hátul a nyári konyhában lakik, de már mindent eltüzelt tavaly. Volt feleségét tíz éve nem látta; hogy mi van a gyerekekkel, ki tudja. Ez a mocskos élet, ez! Rumot kell ilyenkor inni meg rá tizenegyes gömörit, pipadohányból csavarni kell egy jó vastagot, aztán odamenni mindenkihez, ismerős, nem ismerős, és csak annyit mondani minden bevezetés nélkül: adj egy tízest, haver!