Abszolút holt lelkek

Nem vagyunk elég figyelmesek egymáshoz: túlságosan önmagunkkal törődünk, mert ilyen a világ. Ha vinni akarjuk valamire, könyökölnünk kell, törtetnünk, átgázolni másokon: karriervágyból élelmesnek lenni, önzőnek, dörzsöltnek – szlenggel élve – tökös legénykéknek, akiknek kivagyiságból jelesre kötelező vizsgázniuk minden poszton. Ez ma a trendi. Aki nem képes százszázalékos érzéketlenséggel átgázolni másokon, azt erősen siker-, pénz- és érvényesülésorientált világunk menthetetlenül a perifériára sodorja. S kirostálódik a huszonegyedik századból. Nem akarok Don Quijote-i antikhősként régi idők viselkedésnormáiból és erkölcséből emelt védőfalak mögül nekifeszülni a szembeszélnek, tomboljon és pusztítson csak a piacérdek-hurrikán, söpörje el és tegye a földdel egyenlővé a szellemiségépítő kultúrákat, hogy jusson régi tudásunk Karthágó sorsára... de egy valaminek azért nem ártana ellenállni. Hogy az anyagi értékek iránti hajszában elveszítsük örökölt humánjegyeinket. Mert mintha e szertelen és szemtelen önépítkezés kezdene szélsőségesen kiforgatni emberi mivoltunkból, és lelki teher nélkül adnánk fel azt a méltóságot, amely csak a mi sajátunk, embereké. S amely tiszteletet parancsol élők és holtak iránt. November a kegyelet hónapja. Alig pár napja még sajgó lélekkel gyertyalángok fényében próbáltuk felidézni örökre eltávozott szeretteink elhomályosuló arcát. Úgy természetes, hogy ilyenkor nem sajnáljuk a pénzt virágra, mécsesre, koszorúra... hiszen már csak így tudjuk tartani a kapcsolatot, így tudjuk kifejezni el nem múló szeretetünket, így próbáljuk valahogy kitölteni az utánuk maradt űrt. Mily megvetendő, hogy emberi mivoltukból teljesen kifordult lények még ezen a lassan elfogyó kapcsolaton is képesek sebet ejteni, nem átallják meglopni halottainkat. Mily szomorú, hogy november elején a nagyobb temetőkben meg kell erősíteni a biztonsági szolgálatot, mert vannak, akik éjszaka összeszedik a kegyelet virágait és koszorúit, hogy újraértékesítsék a holtak tulajdonát. Mi több, magukat a holtakat is lopják. Ott tartunk, hogy egy városi temető urnafalából kiemelték azt a fehér porcelán kegytárgyat, amelyben egy holtest maradványai is benne voltak.

Legalább azokat illene békében hagyni, akiknek azt kívánjuk utoljára, könnyes szemmel, fájó lélekkel, hogy béke szálljon poraikra. Talán őket már nem illene és nem kellene háborgatni: megkárosítani, kifosztani, örök nyugalmukban meggyalázni. Mert totál sötétségben bolyongó abszolút holt lélek az, aki képes kegyeletsértést, temetőgyalázást elkövetni: a halottakat borító sírmezők örök nyugalmát megbolygatni. Erre nincs bocsánat!