A velünk élő Fidesz

Csak csatát, de nem háborút vesztettek a 2002-es országgyűlési választásokon azok a politikai erők, melyeket leegyszerűsítve a Fidesz névvel jelölhetünk. A győzelem oka nem annyira a győztes ereje, mint a vesztes gyengesége volt. A választás két fordulója között történtek arról győzhették meg a megfigyelőket, hogy a Fidesz tanulékony, nem a levegőbe beszélt, amikor tartalékait emlegette, s félelmetes határozottsággal képes volt kommunikációs stratégiájának megváltoztatására, miközben szervezőkészséget, az egységes vezetésre való képességet mutatott. Mindezt demonstráló tömegek felsorakoztatásával bizonyította. Nem kétséges, hogy jogállami mércékkel mérve a Fidesz megújult kampánykészsége súlyos fogyatékosságokkal volt terhes, miként a vereség utáni utóvédharc sem nélkülözte a rosszízű történelmi reminiszcenciákat. A siker, még ha viszonylagos is, visszamenőleg igazolni látszik a Fidesz négy éven át folytatott sajátos kormányzását, melyet a kommunikáció és a látszat elsőbbsége jellemzett a mélyreható reformok, maradandó társadalompolitikai változtatások helyett. A Fidesz felismerte, hogy az államszocializmusnak vége lett, s az elődei által beindított piaci és külpolitikai mechanizmusok felhajtóereje bőven elég ahhoz, hogy ne apadjanak el a megmaradását szolgáló társadalmi közérzetet tápláló források. A Fidesz kommunikációs forradalma e forrásokat nagy hatású ideológiai és szimbolikus erőkkel bővítette. Az idősebbek nyilván vevők voltak a nemzeti retorikára, a millenniumi ünnepségek soha el nem múló sorozatára, s szívüknek kedves volt az antitotalitárius identitás, melynek csak nagyon járulékosan volt eleme az antifasizmus, mivel a hangsúly az antikommunizmuson volt. Az antikommunizmus révén a Fidesz szembefordulhatott a közelmúlttal, miközben a nemzeti retorika révén megteremthette a kontinuitásélményt. A Szent Korona parlamenti átszállítása és a Terror Háza felavatása egy és ugyanazon szimbolikus vállalkozás két oldala.

A mai kormány vezető ereje rosszul teszi, ha nem vesz tudomást az 1998–2002 közötti időszak kommunikációs forradalmának tanulságairól. A jelenlegi kormány hatalmas szerencséjére a választások után jelent meg Esterházy Péter drámai könyve, melyben szembenéz saját apjának ügynökmúltjával, melynek nyugtalanító árnyait a tudattalan diadalaként felismerheti az értő szemű olvasó, ha újraolvassa az apjáról szóló előző könyvet. A könyv igazolja a Fidesz által kultivált antikommunista identitás aktualitását. Az államszocializmus káros hagyatékát nyilván nem az 1960-as években alábbhagyó terror képezi elsősorban, s ezért a Terror Háza céltévesztett intézménynek is ítélhető. Volt a terrornak azonban egy láthatatlan, milliók életét befolyásoló dimenziója, melynek Esterházy könyve állít megrendítő emléket. E dimenzió lényege nem a megzsarolt, megnyomorított ügynökök léte, hanem beszervezőik gátlástalansága, cinizmusa, melynek felderítésére a Történeti Hivatal jelenlegi konstrukciója alkalmatlan.

Az új kormány akkor veheti fel a versenyt sikerrel a Fidesz primitív antitotalitarianizmusával, ha a Terror Háza anyagát érintetlenül hagyja, és kiegészíti az 1919. március 21. és 1944. október 15. közötti periódus bemutatásával, s hozzájárul ahhoz, hogy a túlélők és a fiatalok számára egyaránt átélhető formában megmutassék az államszocializmus virágkorának erkölcsi rothadása, a mindennapi félelmek hínára, beszervezők és beszervezettek haláltánca, a rendszer működésének titkairól tudomást nem vevő milliók sajátos ignoranciája.

A következő években újabb és újabb, választókorban levő fiatalok érkeznek a társadalomba, miközben végleg eltűnnek az államszocializmus hajdani érintettjei. Eltűnnek a kisgazdavarázs megbűvöltjei is. A Fidesz kommunikációs forradalma azért is érhetett el páratlan sikereket az új választók körében, mivel a forradalom megvalósítói ráéreztek a posztszocialista társadalom értékhiányára. Téves volt az a várakozás, hogy a liberális értékek, a demokratikus intézmények mindennapi működése, a piacgazdaság vak erői spontán módon megvalósítják a fiatal nemzedékek demokratikus politikai szocializációját.

A posztszocializmus leértékelte és szétzilálta az értékek közvetítésére alkalmas intézményeket, ellehetetlenítette az értékközvetítés legfontosabb szereplőit, a pedagógusokat. A kereskedelmi média által közvetített fogyasztói értékvilág napi sikermintákat tudott csak felmutatni, miközben a szó igazi értelmében hallgattak a múzsák, vagy ha megszólaltak, nem volt csatorna, melyen keresztül szavuk eljuthatott volna a közönséghez, melyen belül különösen magukra hagyatottá váltak a fiatalok, akiknek fogalmuk sem volt arról, kik ők s mi a dolguk a káosz állapotába jutott globális világban s benne az értékválsággal küzdő lokális világban. A Fidesz kommunikációs forradalma számukra adott támpontokat, nekik üzent. Ha ez az üzenet versenytárs nélkül marad, a 2006-os választás eredménye már ma borítékolható.

A szerző magyarországi egyetemi tanár, szociálpszichológus