A vak fényképészek diadala

Az iskolai év elkezdődött, a választási kampány viszont már a felénél tart. A történet nem velem történt meg, de hiteles. Ketten battyognak hazafelé kissé nyomás alatt a sarki pubból, és azt látják, hogy egy férfi SNS-plakátokat ragasztgat a falra. Megállnak, nézegetik a csirizelőt, s az egyik némi malíciával a hangjában, magyarul megkérdezi:

– Te, Attila, nem tudod, ki ez a nő a poszteren?

Mire az utca hírmondója megszólal:

– Nem ismeritek? Hát, az a rohadt Malíková.

Fura dolog a kampány. Mindenki eladhatja magát, ha nem finnyás a vevő. Az imént említett úr munkanélküli, a ragasztásért meg fizetnek. Nem is rosszul. Ötszáz plakátot vételez, százat kiragaszt, négyszázat a kukába szór. Azt mondja, inkább megcsinálja ő ugyanannyi pénzért, mint mások, akik mind az ötszáznak helyet találnának az utcán. Tessék, ítéljük el őt, mert magyarként SNS-poszterekkel díszíti székes fővárosunkat.

A papíripar nagyot kaszált az idei kampányon, soha ennyi arc nem bámult ránk a tacepaókról, de az is tény, hogy soha ennyi bárgyú tekintetet nem képezhetett le szemünk az agyunknak. Monika Beňová és Robert Fico a megtestesült magabiztosság, mint két szigorú ítélőbíró próbál minket lépre csalni a harmadik úton. Dzurindáék a meglepően eredeti és hihetetlenül sokatmondó A kék jó jelmondattal buzdítanak választásra. Asszociáljunk a kékre: a tenger, az ég, Kieslowski, Besson, Lynch filmjei. Tényleg jó a kék (Hajrá MTK?), bár angolul szomorút jelent – egy szót sem a végjátékról. Bugár Béla az egyik kivétel a hülye tekintetek közt: olyan, mint egy fogasként funkcionáló múlt század eleji aranyifjú, akinek csak a háttere sárgult-barnult, tekintete nem. A DS-DÚ páros három arca a várakozásokkal ellentétben félresikeredett, olyan ezrelékes a tekintetük, a sárga háttér pedig már jelzi, irigylik a többiek szavazatait. Anna Malíková Spájame sliny pre Slovensko szlogenje inspirálta az SDĽ vezette balos mócsingot is, Spájame sliny pre vás-ra módosítva a jelszót, majd azt is megváltoztatva a Segítünk önnek-re. Ahogy minden óriásplakátok két legrosszabb arcúja, Andrassy és Koncoš kancsalít ránk, elutasítom. Az az érzésem, rajtuk kellene valahogy segíteni. Az se felejthető, ahogy a kereszténydemokraták macsójai kötélbe kapaszkodva mosolyognak egy mustársárga háttér előtt, és tapossák az EU-tagországok zászlóit. Nincs az az amatőr falusi színjátszó csoport, amelyik szórólapjára tenné ezt a jelenetet. Az ANO-plakátokról egy ember lóg ki, de az nagyon: Pavol Rusko. A szerencsétlen arcberendezést némi megható mimikával lehetne kompenzálni, de ez nagyon veszélyes játék, mert ha nem jön össze, idiotoiddá merevedik a tekintet. Hát, nem sikerült. Ivan Gašparovič sebtében összevágott posztere sem érte el célját: egy ilyen pökhendi alakra ki szavazna már. A HZDS plakátjairól csak a számmisztika süt, üzenetük eddig annyi, hogy ha sok ember együtt egy S betűt alkot, az egyenlő hattal. Elmés.

A kampány a vak fotósok diadala. Ismerjük, ugye a történetet Kennedyről, aki állítólag azzal nyerte meg annakidején a választást, hogy vetélytársáról, Nixonról egy előnytelen képet tetetett az óriásposzterekre, és aláíratta: Venne ön ettől az embertől egy használt autót? Én Nixontól sem vettem volna.

Táviratilag: ezen a héten kiderült, ha el nem szavazzuk, pozitív értékelést kapunk az Európai Uniótól; Ivan Lexa extitkosszolga, miután kijött a vizsgálóbírótól, nyomást érzett Čarnogurský és Dzurinda részéről; a Smer a demokrácia jegyében, pici gauliederes felhanggal hűségnyilatkozatot íratott alá az első negyven jelöltjével; Rudolf Schuster pedig már jól van, de még mindig beteg.