A terror logikája

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a terroristák igazi célja nem az elrettentés, hanem a politikai bosszú volt a madridi robbantással. Egyszerűen úgy büntették a néppártot (Partido Popular) és Aznart az iraki háborúban való részvételért, hogy a választás előtt három nappal szervezték meg minden idők legvéresebb európai terrorakcióját. A tíz felrobbant bomba hatása nem is lehetett volna nagyobb a spanyol választókra. A négy évvel ezelőttihez képest közel nyolc százaléknyival több szavazó előnyben részesítette a spanyol katonai részvételt ellenző szocialistákat.

Bár ez logikusan hangozhat, a dolog mégsem ennyire egyszerű. A szocialisták végső győzelméhez ugyanis kellett Aznar élete talán legnagyobb politikai hibája. Kizárólag a pártján belül is csak „kis diktátornak” becézett leköszönő kormányfő dönthetett arról, hogy megpróbálják „kihúzni” a terrortámadás és választások közötti három napot anélkül, hogy informálnák a spanyol közvéleményt a támadás elkövetőiről. Csakhogy a spanyolok nem estek a fejükre, ezzel a lebegtető taktikával a néppárti kormánynak sikerült felbőszítenie a választókat. Az ETA elleni – mint kiderült, igazi bizonyíték nélküli – politikai célzatú gyanúsítások tehették fel a pontot az i-re. Azóta kiderült, hogy egy marokkói gyanúsítottat már szombaton elfogtak, az iszlám szövegeket a gyanús teherautóban még a merénylet napján felfedezték, és más hasonló nyomok is akadtak. Ráadásul a merénylet kivitelezése eleve nem az ETA-ra vallott, márpedig ezt Spanyolországban már az általános iskolások is ismerik. A „csak nem megmondani az igazat” taktika rossz fegyverként Aznar kezében sült el.

A terror elleni harc a madridi merénylettel azonban újabb dimenzióba lépett: a probléma már nem csupán katonai-biztonsági, hanem immáron politikai. Az al-Kaida stratégiai szervezet: már a kenyai amerikai nagykövetség kiválasztásában is az egyik domináns elem a nagykövet neme volt. Feltételezték, hogy egy női diplomata halála sokkal nagyobb visszhangot vált ki az erre rendkívül fogékony amerikai médiában. Cinikus, igen, de hatékony. Sajnos.

Mint ahogy a madridi merénylet is rendkívül hatékonynak látszik – politikai szempontból. A szocialisták vezetője, José Zapatero máris visszahívná az Irakban állomásozó spanyol csapatokat. Az eddigi hivatalos koalíciós politikai vonal azt hirdette, hogy a terror győzelme lenne bármilyen meghátrálás Irakból. Gyávaság? Nem. A választók akaratának tiszteletben tartása. ĺgy megy ez a demokratikus országokban.

ĺgy viszont úgy tűnik, hogy a terroristáknak sikerül az, ami Franciaországnak, Kínának vagy Oroszországnak a hidegháború óta nem. Ez pedig az egyetlen szuperhatalom és az arra épülgető új világrend (politikai) megkérdőjelezése. Az új világrend, amelyhez az Egyesült Államok adja a katonai és politikai hegemóniát, és ahol az európaiak és Amerika fizeti az újjáépítés számláit. Ahogy ez történt Boszniában, Koszovóban és Afganisztánban.

De nem ez történt Irakban. Az amerikai kormányzat sajnálatos ignoranciája és arroganciája nem tudott igazi, egyöntetű koalíciót összekovácsolni az iraki probléma köré. Tény, hogy jobb a világban Szaddám nélkül, de a politikában nem lehet hosszabb távon a félrevezetésre építeni. Ugyanez az őszinteség és a választók iránti tisztelet hiányzott Aznar utolsó döntéséből is. Fatális hiba lett belőle.

Megszívlelendő sztori. Akár idehaza is.