A szerb Trianon

A háború előtt Srebrenica egy 36 ezer lakosú kisváros volt a bosnyák– szerb határon, zömében muszlim bosnyák népességgel, de mellette számottevő szerb kisebbséggel. Bosznia területén az egyes etnikai csoportok települései ekkor – a szlovákiai mintától eltérően – viszonylag vegyesen, mozaikszerűen helyezkedtek el, így Srebrenica is kevert területen feküdt. A várost a háború kitörése után, 1993-ban az ENSZ biztonságos zónának nyilvánította, ahol így menedékre találtak a szerb milíciák elől menekülő bosnyákok. A békefenntartók azonban 1995 júliusában csődöt mondtak, a boszniai szerb haderő elfoglalta a várost, és egy háromnapos véres hullámban mintegy 8 ezer bosnyák férfit és fiút végzett ki, tömegsírokba rejtve a holttesteket. Srebrenica a délszláv háborúk és az Európába visszatérő népirtás szimbóluma lett. Innentől már nem lehetett kérdés, hogy mi lesz a háború végeredménye, hogy ezt innen tovább hagyni nem lehet. Ma a város a boszniai szerb köztársaság, a Republika

Srpska területén fekszik, jelenlegi 15 ezer lakosának többsége szerb nemzetiségű.

A második világháború után önmagába forduló, válaszokat kereső és hipertoleranciára találó Németországgal szemben Szerbia máig sem tudott napirendre térni a fölött, ami 1995-ben történt. Srebrenica a domináns szerb értelmezésben két ponton vitatott. Egyrészt, és ez a radikálisabb álláspont, vitatják az áldozatok valós számát, hogy népirtás történt-e. Kicsit a holokauszt-diskurzushoz hasonlít a dolog, ahol a „holokamut” kiáltók számokkal, definíciókkal, részletkérdésekkel próbálják aláaknázni a véres valóság megismerhetőségét. A másik vitás pont pedig az áldozatok etnikuma – azt kevesen vitatják, hogy Srebrenicában bosnyákok haltak meg, azonban a helyi szerbek velük „versenyeztetik” a környező szerb falvak áldozatait. Mintha a vért le lehetne mosni vérrel.

Amíg Srebrenica nem nyeri el méltó helyét a szerb történelemben – igen, mi tettük, és a szégyenünkből erőt merítünk a jövőre –, addig kihasználható, gyenge pontja marad a szerb politikának. Oroszország épp a napokban szerzett újabb piros pontot Belgrádban és Banja Lukában azzal, hogy megvétózott egy ENSZ-határozatot csak azért, mert az népirtásnak nevezte Srebrenicát. Ez a barátság nem is meglepő – egy hazugságokra, torzításokra, a bűnösség tagadására épülő, a bűntudatot és a szégyent száműző, helyettük bosszúvágyat és áldozati pozíciót kínáló történelemértelmezés nem vezethet máshova, mint a keleti despota ölelésébe, társadalmi torzulásokba és nyomorgásba.