A szegénység szövete

MTI-HÁTTÉR

A textilipar profitja a szegények és a környezet kizsákmányolásán alapul, amelynek haszonélvezője a Nyugat. A Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa Dakkában, abban a városban járt, ahol a tragédia történt. A város peremén fekvő textilgyár az egyik legnagyobb a dél-ázsiai országban: 35 ezer ember dolgozik itt.

A főnök

helikopteren érkezik

Mint minden reggel, de ezen a napon külön kicsípte magát: egy holland–német áruházlánc delegációja látogat az üzembe. A fehér emberek előtt a főnök ékes szavakkal ecseteli az előnyöket: itt minden egy helyen készül, „még egy ilyen gyárat nem találnak Bangladesben”. A líra után következnek a tények: „Tudjuk, hogy Bangladesben vagyunk. Itt a legolcsóbb a munkaerő, Önök is ezért jöttek ide. Egy kínai munkás a négyszeresét keresi annak, amennyit egy bengáli.” A fehér vendégeknek a szeme se rebben.

A delegációt kísérő német újságíró több osztályvezetőnél (akik dollárban kapják fizetésüket) tudakozódik a bérek után. Azt mondják, a munkások havi bére (átszámítva) 65 és 75 dollár között van. „Hazugság!” – vágja rá Nazma Akter, aki tavaly még maga is a gyár dolgozója volt, s nemrég létrehozta az AWAJ-t, a textilipari dolgozók szakszervezetét. Szerinte 65 dollárnak megfelelő bért csak az előmunkások és azok kapnak, akik valamilyen különleges gépet kezelnek.

Dzsamel, Abdul és Halid, három fiatal munkás konkrét választ ad. A legifjabb, a 23 éves Dzsamel havi 30 dollárt keres. A 49 éves Abdul – ő szinte törzsgárdatag, már tíz éve a gyár alkalmazottja – a szabászati részleg előmunkásaként 58 dollárt kap. Halid korban és bérben a két társa között helyezkedik el. A három férfi nagyjából háromhavonta utazik haza a családjához. Közben a gyár köré épített „telepen” laknak, ami leginkább nyomornegyedre hasonlít.

Három munkás,

egy ágy

A színes homlokzatú házakon belüli hosszú folyosókról szobák nyílnak – pontosan olyan szélesek, hogy elfér bennük egy széles ágy. Alatta a „lakók” minden motyója. Egy-egy szoba lakói csak a pénteki szabadnapon találkoznak – máskülönben a váltott műszak miatt egyikük éppen a gyárban van, a másik alszik, a harmadik valahol lóg. Abdul, akinek családja van, három gyermeket tart el ínséges fizetéséből, rajongva mesél távoli szülőföldje szépségéről. Az újságíró kérdésére: boldog-e itt a bűzös, mocskos ipartelepen, csodálkozva feleli: „Nagyon boldog vagyok. Ilyen sok pénzt még soha nem kerestem.”

Élj jobban!

A megrendelők: az amerikai WalMart, Tommy Hilfiger vagy Calvin Klein, a svéd H&M, a spanyol Zara. Az egyik csarnokban éppen a WalMart megrendelésén dolgoznak: 6 millió farmernadrág 12 színben. A WalMartnak nem szívesen dolgozunk – árulja el az újságírónak Shaqueel, a kísérője. Az ok: a kereskedelmi óriáscég mindössze 3 dollárt fizet egy farmernadrágért – a gyártó haszna gyakorlatilag nulla. Kedvesebb a cégnek Tommy Hilfiger vagy Calvin Klein: ezek 15 dollárért vesznek át egy nadrágot, amelyet azután – márkától függően – 70 vagy 150 dollárért hoznak forgalomba. A WalMart 10–30 dollárért árusítja a Dakkában készült farmerokat. Minden üzletén ott áll a jelmondat: Save money – live better (Költs kevesebbet – élj jobban).

A nők 35 évesen belerokkannak a munkába

Banglades a világ egyik legszegényebb országa, de az utóbbi évtizedben javult a helyzet. Emelkedett a várható élettartam, csökkent a gyermekhalandóság, a lakosság 80 százaléka hozzájut ivóvízhez. Míg 15 évvel ezelőtt egy textilmunkásnő havi 3 dollárt keresett, ma már harmincat visz haza.

Azonban aki végigmegy a gyáron, azt látja, hogy miközben keveseknek egyre jobban megy, azok, akik a jólét alapjait megtermelik, hoppon maradnak. A népesség egyharmada a szegénységi küszöb alatt él, a textilgyári munkák 80 százalékát nők végzik. A többségük 35 éves korára már tönkremegy a munkájától.

A gyár légkondicionált konferenciatermében a főnök büszkén folytatja előadását: a megrendelések e-mailben érkeznek, a vevőkkel videokonferencia keretében egyeztetnek a részletekről, a ruhadarabok mintái perceken belül módosíthatók. A gyárban csak farmernadrágból 50 ezer készül – naponta. A menedzserek és a divattervezők klimatizált helyiségekben dolgoznak. A főnök büszkén jelenti be: 2020- ban egymilliárd dolláros üzleti forgalom a cél. Ezt például 44 millió darab kötöttáruval lehetne elérni. Arról nem beszél, hogy sok munkás gyakran heti hét napon át kénytelen dolgozni. A munkások zsíros-koszos lapátú ventilátorok alatt ülnek; mint mondják, egyre gyorsabban kell egyre többet kiszabniuk, varrniuk, fehéríteniük.

Aki megbetegszik, azt gyorsan elbocsátják; aki jogokat követel a dolgozóknak, az feketelistára kerül, s nem léphet be többé a gyárba – legföljebb szemetet söpörhet a kapu előtt.

Éhbérzóna fiataloknak és kezdőknek

Dakka környéke tele van EPZ, vagyis Export Processing Zone ipari övezetekkel: itt más adószabályok érvényesek, mint a zónán kívül, a munkásoknak még kevesebb joguk van, mint odakinn. Import nyersanyag érkezik, készáru hagyja el a zónát; nincsenek vámok, a kitöltendő űrlapok is egyszerűek. A nagy gyárak ilyen EPZ-üzemekben végeztetik bérmunkában az egyszerűbb, legolcsóbb műveleteket. Az egyik „alvállalkozó” cég műhelyében 12–14 éves lányok gumíroznak pólókat a H&M számára. Puszta kézzel kaparják ki a nyomósablonokat – havi 20 dollárért. Egy munkásnő – már a gyárkapun kívül – azt mondja az újságírónak: Európában az ilyen munkát gépek végzik. Ha pedig emberek, akkor védőmaszkot kell viselniük, a csarnokban pedig szellőzőberendezésnek kell működnie. A dakkai csarnoknak még ablakai sincsenek, a falak koromtól feketék.

„Ahol a textilipart fejlesztik, ott konzerválják a nyomorúságot” – egy angol közgazdász XVIII. századi mondása ma is érvényes, amint ezt Banglades példája mutatja.