A politikai alku nem megbékélés

A második világháború után közvetlenül, csaknem hatvan esztendeje a magyar értelmiség fontos személyiségei, hogy mást se említsek, mint Bibó Istvánt, úgy gondolták, hogy súlyos és tragikus korszak zárult le a románok és a magyarok közös történelmében. Lehetett okuk erre, hiszen – elsőrendűen Petru Groza miniszterelnök gesztusainak és szemé-lyes példaadásának következményeként – a román–magyar kapcsolatok döntően különböztek attól, ami 1945 után akár Csehszlovákiában, akár Jugoszláviában történt. A két győztesnek számító középhatalom irgalmatlan volt Magyarországgal szemben ugya-úgy, mint a területén élő magyar nemzetiséggel. Mintha a két vesztes viszont összefogott volna. Érdemes felidézni, hogy három könyv is napvilágot látott akkortájt, 1946 és 1948 között, amely történelmi távlatokban elemezte a két nemzet életének egymással érintkező pontjait. Groza szellemében fogalmazott a kolozsvári román tudós publicista, Victor Cherestesiu, a Romˇani si Unguri címmel megjelent művében, amelyet a későbbiekben a szerző igyekezett elfelejteni, sőt egykori „bűnét” „jóvátenni”. Cherestesiu a híres baloldali kolozsvári folyóirat, a Korunk munkatársa volt Szenczei Lászlóval együtt, akinek könyve, A román–magyar kérdés a párizsi békeszerződés aláírása előtt íródott. Tehát még a székely területi autonómia esélyeit mérlegeli, például. Két mondatát idézem: „Ha az áldatlan viszály magyarok és románok között tovább tart és az új korszakot is megmérgezi, azért elsősorban Romániát fogják hátrányosan emlegetni... De kötelessége Magyarországnak is, hogy bármilyen fejlemény elé kerüljön, soha egy pillanatra se térjen le a jog és az erkölcs útjairól, még a legcsábítóbb nacionalista ábrándért se.” Szenczei könyve ma már bibliográfiai ritkaság, de bizonyos jövőlátás erényét meg nem tagadhatjuk a méltatlanul elfelejtett írótól.

Viszont arra feltétlenül figyelnünk kell, hogy a mai megbékélési plánumok akarása lényegében és elvi alapját tekintve a régi óhajok valóra váltási ígérete. Megtoldva az Európai Unió igényeire való jogos hivatkozással. Meg célként lebeg szemünk előtt a második világháború utáni francia–német megbékélés sikere, amely voltaképpen az EU alapja. A politikai szándék bizonnyal a jó akarása. Annyi tanulsága azonban lehet a régi szándékok elemzésének, hogy a jóakarat kevés. Még a politikai döntés is kevés. Megdöbbentően kevés. Schöpflin Györgynek a rendszerváltás előtt megfogalmazott tétele azonban, sajnos, egyáltalán nem vesztette el érvényességét: „a nacionalizmus nem fog eltűnni Közép-Európából, és egyebek között azért nem, mert ez volt a térség eredeti tömegideológiája. Sőt, ez az örökség új erőre kapott a kommunista időszakban. A kommunisták azzal, hogy gyakorlatilag kiöltek minden más politikai tradíciót és értéket, kívülről erőltetett forradalmak során, szabadon hagyták a terepet az uralmukat egyedül túlélni képes nacionalizmus számára”. Mi több – egészítem ki ezt a megállapítást – pártideológiává tették Romániában és Szlovákiában, Lengyelországban, Bulgáriában, sőt még Tito Jugoszláviájában is. (Ebben a vonatkozásban is bizonyos kivételt jelentett a kádárizmus, amely – talán éppen a szomszédos országokban élő magyarok kényes problémája miatt – határozottan nacionalistaellenes volt ideológiájában.) Ezért érdekes ebben a térségben mindenütt, hogy mi lesz a román–magyar viszonnyal.

És ezért lényeges, hogy észleljük a francia–német kiegyezés feltételeinek mély különbségét a román–magyar megbékélés várható feltételeitől. A német–francia reláció megváltozásának egyik feltétele volt, hogy mindkét nemzet alaposan ismerte egymást, például kulturálisan. Ez őszintén szólva nem mondható el sem a románokról, sem a magyarokról. Súlyos érv volt mind a németek, mind a franciák számára, hogy felismerték egymásrautaltságukat. A németek a vesztett háború után akartak egyenrangú európaiak lenni. Ehhez nem volt elég az amerikai segítség, kevésnek bizonyult az angol támogatás, a szárazföldi Európa vezető hatalma, Franciaország megkerülhetetlen volt. A franciák pedig a második világháború után a győztes nagyhatalmak sorában csak a negyedik helyen voltak, és ebből a számukra elfogadhatatlan helyzetből egyedül a német stratégiai szövetséggel lehetett kikerülni: Európa sajátos érdekeinek képviseletét közösen vállalták. A románok azonban nem franciák, és mi sem vagyunk németek. Való igaz, Bukarest érdeke az EU-csatlakozás és ehhez megkerülhetetlen, sőt elsőrangú fontosságú lett Budapest támogatása. Budapestnek szüksége van Romániára, mindenekelőtt az erdélyi helyzet stabil rendezésének lehetőségét látja ebben. Viszont Erdély nem azonos Romániával. Átfogó érdekek egyelőre kevéssé észlelhetők. Politikai haszna mindenképpen van a mostani román-magyar közeledésnek. És ebben a vonatkozásban a szlovák-magyar, az ukrán–magyar, a horvát–magyar ügyekben találhatunk fontos hasonlóságokat. Ám a politikai alku önmagában törékeny és változékony eredményeket hozhat. A folyamatot kezdeményezheti a politika, de a kultúra és a nemzeti érdekek teljes tartalékának felhasználása viszont még egy hosszú-hosszú folyamat eredménye lehet csupán. Hogy a térség eredeti tömegideológiája, a nacionalizmus legyőzhető legyen.