Október 7. tanulsága és öröksége

A konfliktusnak nyilvánvalóan még koránt sincs vége. Ritkán telik el nap, hogy ne érkeznének hírek újabb katonai csapásokról és áldozatokról. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a gázai konfliktus legintenzívebb szakasza véget ér: a Hamász katonai felőrlése után az izraeli vezetők északra helyezték át a konfliktus fókuszát, a Hezbollah vezetőit és libanoni létesítményeit támadják. Nem túl korai tehát, hogy megpróbáljuk összefoglalni és értékelni október 7. tanulságait és örökségét.

Kezdetnek szögezzük le: a feltételezések veszélyes dolgok. Izrael államot modern kori története során másodszor érte váratlan, előre nem látott támadás (az első az 1973-as jom kippuri háború volt). Bár érkeztek figyelmeztetések, voltak intő jelek a Hamász terveivel kapcsolatban, a magas rangú katonai és politikai tisztviselők nem vették őket komolyan. Továbbra is Ciszjordániában állomásoztatták az izraeli védelmi erők zászlóaljait, így a gázai határ szinte védtelen maradt. És ahogy 50 évvel korábban, az önelégültségnek most is nagy ára volt.

Az október 7-i támadás azt is megmutatta, hogy az ellenségem ellensége nem feltétlenül a barátom. Benjámin Netanjahu miniszterelnök kormánya egy évtizeden keresztül jelentős gazdasági támogatást nyújtott a Hamásznak, abban a kifejezett reményben, hogy ez jobb helyzetbe hozza a Hamászt a Palesztin Nemzeti Hatósággal való versenyben. Netanjahu célja az volt, hogy megossza a palesztinokat, gyengítse a palesztin nacionalizmus nemzetközileg elfogadhatóbbnak ítélt hangjának a befolyását, és ezáltal lehetetlenné tegye a kétállami megoldást. A terv túlságosan is jól sikerült: a Palesztin Nemzeti Hatóság valóban meggyengült. Izrael viszont kudarcot vallott egy másik ponton: tévedés volt azt gondolni, hogy megvásárolhatja a Hamász jóindulatát.

A háborúk legalább annyira politikai, mint katonai vállalkozások. Lehetséges megnyerni egy háborút a csatatéren, és a lényegét tekintve mégis elveszíteni. Izrael pontosan erre az útra lépett Gázában, amikor úgy döntött, hogy hagyományos háborút vív egy nem hagyományos ellenség ellen, anélkül, hogy megtervezte volna, mi következik a harcok után. A katonai sikereket tartós biztonsági és közigazgatási intézkedésekre kellene lefordítani. Az izraeli tisztviselők azonban egyikre sem hajlandók javaslatot tenni, mert attól tartanak, hogy egy életképes tervhez a Palesztin Nemzeti Hatóság és egy arab stabilizációs erők szerepvállalására is szükség lenne, ami viszont a palesztin állam megteremtése felé mozdítaná el a folyamatokat, és felszítaná az izraeli belpolitikai harcokat, ezek pedig maguk alá temethetik Netanjahu kormányát.

Tovább rontja a helyzetet, hogy Izrael a sikert – a Hamász felszámolását – olyan feltételek keretében határozza meg, amelyek egyszerűen teljesíthetetlenek. Izrael tehát veszít, mert nem nyerhet, míg a Hamász nyer, mert nem veszíthet. A Hamász legalább annyira eszme és hálózat, mint szervezet, elkerülhetetlenül fennmarad valamilyen formában, és megőrzi az újjáalakulás képességét. Különösen az egyre valószínűbbnek tűnő nyílt végű izraeli megszállás kontextusában, ami lehetetlenné teszi, hogy mérsékeltebb palesztinok szálljanak vele versenybe.

A 2023. október 7. óta történtek a leendő közvetítők számára is kínálnak tanulságokat. Nem lehet pusztán a meggyőzésre támaszkodni, ha szeretnénk megváltoztatni mások viselkedését, legyenek azok barátok vagy ellenségek. A diplomáciát motivációknak és szankcióknak is alá kell támasztania, míg máskor el kell felejteni a sárgarépát és az ösztökét. Ráadásul a diplomácia nem lehet sikeres, ha a közvetítő jobban akarja a sikert, mint a főszereplők. A szemben álló feleknek maguknak kell arra jutniuk, hogy a kompromisszum és a megegyezés jobb, mint a folyamatos konfliktus. Ha a főszereplők másképp gondolják, a legjobb szándékú közvetítés sem járhat sikerrel.

Október 7. öröksége kevés okot ad az optimizmusra. A kétállami megoldás beláthatatlan távolságba került. Ez a lehetőség már október 7. előtt is nagyon távolinak tűnt, de az elmúlt év csak megerősítette az izraeliek kételyét, hogy kívánatos lenne-e, lehetséges lenne-e egyáltalán a biztonságos élet a független palesztin állam szomszédságában. Ugyanakkor Izrael október 7-ére adott válasza megerősítette az Izrael-ellenes nézeteket a palesztinok körében Gázában, Ciszjordániában és magában Izraelben, valamint fokozta a Hamász vonzerejét, amely iráni támogatóihoz hasonlóan egyáltalán nem érdekelt a békés együttélésben Izraellel.

A végeredmény az, hogy a jövő valószínűleg egy „egyállami nem megoldáshoz” fog hasonlítani: Izrael tartósan az ellenőrzése alá vonja a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti területet, bővül az izraeli telepek hálózata, gyakoriak lesznek az összecsapások az izraeli biztonsági erők és a Hamász között Gázában, illetve a Hamászhoz hasonló milíciákkal Ciszjordániában.

Izrael nagyon sokat veszített, és nem csak emberéletekben és gazdasági teljesítményében: a hírneve és a megítélése is megsínylette ezt a háborút az Egyesült Államokban és a világban. A fiatalabb generáció Izraelt inkább Góliátnak tekinti, mint Dávidnak, inkább elnyomónak, mint elnyomottnak. Fokozódott az antiszemitizmus. S most, hogy a kétállami megoldás gyakorlatilag halott, Izrael könnyen egy vagy-vagy döntéssel találhatja szemben magát: zsidó állam akar maradni vagy demokratikus állam. A Hezbollah és a húszik gyengülése, bármennyire is üdvözlendő, nem változtat ezen a valóságon.

Izrael a közel-keleti régióban is nagy árat fizet. Irán elérte azt, ami a támadás egyik eredeti célja lehetett: megnehezítette Szaúd-Arábia számára – az ország az arab és az iszlám világban nagy erőt képvisel –, hogy hivatalos diplomáciai kapcsolatokat létesítsen Izraellel. Bár Izrael október 7. óta tartó akcióit elítélték, ez nem akadályozza a hírszerzési és katonai együttműködést azokkal az arab kormányokkal, amelyek Iránt fenyegetésnek tekintik. A királyság uralkodója azonban visszalépett a kapcsolatok normalizálásától a független palesztin állam hiányára hivatkozva.

Az Egyesült Államok is nagy árat fizetett október 7. óta. Elveszítette pozícióját az arab világban, mert képtelen volt befolyásolni az izraeli politikát, míg Izraelben egyeseket a kritikájával és a független lépéseivel idegenített el magától. Ráadásul az Egyesült Államok ismét mélyen belesüppedt a Közel-Kelet homokjába, amikor stratégiai prioritásai mást diktálnának: a kínai agresszió visszaszorítására kellene összpontosítania Ázsiában, illetve a csendes-óceáni térségben, valamint az orosz agresszió ellen kellene fellépnie Európában. Mindez kétségtelenül megelégedéssel tölti el a Kínát, Oroszországot, Észak-Koreát és Iránt magában foglaló Nyugat-ellenes tengelyt.

Ezen fejlemények egyike sem volt elkerülhetetlen. Az egymást követő izraeli kormányok a Palesztin Nemzeti Hatóság gyengítése mellett döntöttek, és alábecsülték a Hamász által jelentett fenyegetést, amely kihasználta a lehetőséget, és brutális támadást indított. Izrael ezután úgy döntött, katonailag válaszol, és meg sem próbálkozik a politikai válaszadással. Az USA pedig diplomáciai tőkéjének nagy részét arra fordította, hogy hiába sürgetett egy olyan tűzszünetet, amelyet egyik fél sem akart. A konfliktus emberi, gazdasági és diplomáciai ára óriásira nőtt, és ami eddig is a világ legproblémásabb régiójának számított, mára még kilátástalanabb helyzetbe került.

Richard Haass
A szerző a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations elnöke, korábban az USA külügyminisztériumának politikai tervezési igazgatója volt 

©Project Syndicate